Annie Ernaux - Évek

gyerekekkel. A szórakozáshoz ott volt a hulahoppkarika, a rádiós és
televíziós varietéműsorok, de egyébként mindentől el voltunk tiltva, nem
szavazhattunk, nem szeretkezhettünk, még ahhoz sem volt jogunk, hogy
hangot adjunk a véleményünknek. Csak az hallathatta a hangját, aki már
bebizonyította, hogy képes beilleszkedni az uralkodó társadalmi rendbe,
„belépett“ a közoktatásba, a posta vagy a vasút, a Michelin, a Gillette
vállalat vagy egy biztosítótársaság kötelékébe: „megkereste a kenyerét”. A
jövő a szokványos feladatok továbbvitelét jelentette, a huszonnégy hónapos
katonai szolgálattól a munkán és a házasságon át a gyerekvállalásig. Azt
várták tőlünk, hogy magától értetődő módon átörökítsük a hagyományokat.
Ezzel az előre kijelölt jövővel a szemünk előtt homályosan azt éreztük,
hogy szeretnénk minél tovább fiatalok maradni. A hivatalos beszédek és az
intézmények nem tartottak lépést a vágyainkkal, mi pedig természetesnek
és áthidalhatatlannak éreztük a társadalom szempontjából kimondható és a
bennünk munkáló kimondhatatlan dolgok közti szakadékot, igazából nem is
gondolkodtunk erről, csak a lelkünk mélyén derengett föl bennünk, a
Kifulladásig című filmet nézve.
Az embereknek végtelenül elegük volt Algériából, az OAS^17 milicistáiból,
akik bombákat helyeztek a párizsi ablakpárkányokra, a petit-clamart-i
merényletből – nem akartak arra a hírre ébredni, hogy ismeretlen
tábornokok puccsot hajtottak végre, megzavarva a béke és az
„önrendelkezés“ felé vezető utat. Hozzászoktak a függetlenség
gondolatához, törvényesnek tekintették az algériai Nemzeti Felszabadítási
Frontot, ismerték a vezetők – Ben Bella és Ferhat Abbas – nevét.
Boldogság és nyugalom iránti vágyuk összhangban állt az igazságosság
elvével és a korábban elképzelhetetlen dekolonizációval. Ennek ellenére
továbbra is ugyanolyan félelmet, jobb esetben közönyt éreztek az „arabok”
iránt. Kerülték őket, nem vettek róluk tudomást, soha nem tudtak
belenyugodni, hogy olyan embereket kelljen látniuk az utcán, akiknek a
testvérei a Földközi-tenger másik oldalán franciákat gyilkolnak. A
bevándorló munkás pedig, ha franciákkal találkozott, gyorsabban és
világosabban megértette, mint ők, hogy az ellenséget látják benne. Senki
sem botránkozott meg azon, hogy az arab bevándorlók nyomornegyedekben
laknak, futószalag mellett vagy egy gödör mélyén dolgoznak, hogy az
októberi tüntetésüket betiltják, aztán brutális módon leverik, talán még azon
se háborodtak volna fel, ha megtudják, hogy legalább száz tüntetőt a
Szajnába vetettek. [Később, amikor kiderült, mi történt 1961. október 17-