Annie Ernaux - Évek

én, képtelenek voltunk megmondani, mit tudtunk a történtekről annak
idején, semmire sem emlékeztünk, legfeljebb arra, hogy enyhe idő volt, és
közeledett az egyetemi tanévkezdés. Rossz érzéssel töltött el bennünket,
hogy semmiről nem tudtunk – igaz, hogy az állam és az újságok mindent
megtettek ennek érdekében –, mintha a tudatlanságot és a tudatos
elhallgatást sosem lehetne jóvátenni. És mondhat bárki bármit, nem lehet
párhuzamot vonni De Gaulle rendőrségének októberi és februári fellépése,
az algériaiak elleni gyűlölködő roham és az OAS-ellenes aktivisták
tüntetésének leverése között. A Charonne metrómegálló rácsaihoz szorított
kilenc tüntető halála nem mérhető a Szajnába vetett, megszámlálatlan
holttesthez.]
Senki sem gondolkodott azon, hogy győzelemnek vagy vereségnek
számít-e az algériai háborút lezáró éviani egyezmény, megkönnyebbülést
jelentett, és a felejtés kezdetét. Nem foglalkoztunk a következményekkel,
sem azzal, milyen sors vár Algériában a „feketelábúnak”-nak nevezett
algériai franciákra vagy a franciák oldalán harcoló arabokra, sem azzal, mi
lesz Franciaországban az algériaiakkal. Azt reméltük, hogy a következő
nyáron eljutunk Spanyolországba, ahol minden olyan olcsó, legalábbis ezt
hallottuk azoktól, akik már jártak ott.
Az emberek hozzászoktak az erőszakhoz és a két részre osztott világhoz:
Kelet/Nyugat, Hruscsov, a muzsik/Kennedy, a szívtipró, keresztény ifjúsági
szervezet/kommunista ifjúsági szervezet, L’Humanité/L’Aurore,
Franco/Tito, katók/komcsik. Kint hidegháborús légkör uralkodott, de bent
béke volt. A harcias szakszervezeti beszédek szokványos fordulatait
leszámítva nem panaszkodtak, tudomásul vették, hogy állami
alkalmazottak, minden este meghallgatták Jean Nocher moralizáló
rádióműsorait, és megszokták, hogy a sztrájkok nem vezetnek sehova.
Amikor az 1962. októberi népszavazáson igennel voksoltak, igazából nem
az érdekelte őket, hogy általános és titkos választás döntsön a köztársasági
elnök személyéről: titokban arra vágytak, hogy De Gaulle örök időkig, de
legalábbis élete végéig elnök maradjon.
Mi a vizsgákra készültünk, és közben a tranzisztoros rádiót hallgattuk.
Megnéztük a moziban a Cléo öttől hétig és a Tavaly Marienbadban című
filmeket, Bergman, Buñuel és az olasz rendezők alkotásait. Szerettük Léo
Ferrét, Barbarát, Jean Ferrat-t, Leny Escuderót és Claude Nougarót.
Olvastuk a Hara-Kiri című vicclapot. Semmilyen közösséget nem
vállaltunk a je-je jampikkal, akik még Hitler nevét sem ismerték, Az meg