Annie Ernaux - Évek

kicsoda?, és nálunk fiatalabb bálványaikkal, ezekkel az iskolaudvarra való
dalokat éneklő copfos kislányokkal, üvöltözve színpadon hentergő fiúkkal.
Úgy éreztük, sose fognak utolérni minket, öregnek számítottunk mellettük.
Lehet, hogy mi is De Gaulle elnöksége alatt fogunk meghalni.
De nem voltunk felnőttek. Nemi életünk továbbra is kezdetleges volt, és
titokban zajlott, folyton „balesettől” tartottunk. Elvileg senki sem élhetett
nemi életet a házasság előtt. A fiúk sikamlós célzásokkal próbálták
fitogtatni erotikus ismereteiket, de csak annyira voltak képesek, hogy
spermájukat partnernőjük óvatossági megfontolásai és útmutatása szerint
ürítsék annak testére. A lányok nem tudták biztosan, szüzek-e még, avagy
sem, a szexualitás szövevényes kérdését órákon át boncolgatták a
kollégiumi szobákban, ahonnan a fiúk ki voltak tiltva. Könyvekből
tájékozódtak, a Kinsey-jelentés győzte meg őket arról, hogy joguk van az
élvezethez. Ugyanolyan szégyenérzettel gondoltak a nemiségre, mint
anyáik. Továbbra is voltak csak a férfiaknak és csak a nőknek fenntartott
szavak, a nők nem beszéltek „elélvezésről“, „farokról” és általában semmi
efféléről, ha néha kénytelen-kelletlen kimondták valamelyik nemi szerv
nevét, színtelen hangon „vaginát“ és „péniszt” emlegettek. A legbátrabbak
lopva elmerészkedtek a titkos szervezetként működő családtervezési
tanácsadóba, és felírattak maguknak egy pesszáriumot, amelyet csak nagy
üggyel-bajjal tudtak felhelyezni a hüvelyükbe.
A lányok nem sejtették, hogy testük rettegést kelt az előadóterem
padsoraiban mellettük ülő fiúkban. Hogy nem azért válaszolnak foghegyről
a legártatlanabb kérdéseikre, mert megvetik őket, hanem mert félnek, hogy
a hasuk csapdát rejt, úgyhogy inkább maszturbálnak esténként.
Ha az ember nem ijedt meg időben a fenyőerdőben vagy a Costa Brava
homokjában, akkor később a megdermedt időben figyelhette napok óta
fehéren maradó bugyiját. Így vagy úgy „el kellett hajtani” – a gazdagok
Svájcba mentek, mások egy semmiféle egészségügyi képzettséggel nem
rendelkező, ismeretlen asszony konyhájába, aki egy fazék forró vízből
előhúzott egy kaparókanalat. Hiába olvastuk Simone de Beauvoirt, csak azt
erősítette meg bennünk, micsoda szerencsétlenség, ha az embernek méhe
van. A lányok tehát továbbra is lázmérőzték magukat, mint a betegek,
számítgatták a havi négy hétből hármat kitevő veszélyes időszakokat. Két
különböző időben éltek, az egyik olyan volt, mint akárki másé, elkészítendő
kiselőadásokból, szünidőből állt, a másik, a vérük halálos ideje szeszélyes
volt, fenyegető, bármelyik pillanatban megállhatott.