Annie Ernaux - Évek

Az előadótermekben a nyakkendős egyetemi tanárok az írók életrajzának
ismertetésével magyarázták a műveket, a kortársak iránti tiszteletből André
Malraux „urat“ és Yourcenar „asszonyt” emlegettek, és kizárólag halott
szerzőket szerepeltettek a tananyagban. Nem mertük szóba hozni Freudot,
mert féltünk a szarkasztikus megjegyzésektől és hogy rossz jegyet kapunk,
s tízszer is meggondoltuk, idézzük-e Bachelard-t vagy Georges Poulet
Tanulmányok az emberi időről címmel egybegyűjtött elemzéseit. A szellemi
függetlenség komoly bizonyítékának tekintettük, ha kiselőadásunk elején
leszögeztük, hogy „meg kell szabadulni a címkéktől”, és az Érzelmek
iskolája az első modern regény. Baráti körben könyveket ajándékoztunk
egymásnak, személyes dedikációval. Kafka, Dosztojevszkij, Virginia
Woolf, Lawrence Durrell ideje volt ez. Felfedeztük az „új regényt”, Butort,
Robbe-Grillet-t, Sollerst, Sarraute-ot; szeretni akartuk, de nem találtunk
benne elég kapaszkodót az élethez.
Jobban kedveltük az olyan szövegeket, amelyek szavai és mondatai az
életet foglalták össze, a mienket és a lakótelepi takarítónőkét, a kifutófiúkét,
de egyúttal el is választottak tőlük, mert velük ellentétben mi „kérdéseket
tettünk fel magunknak“. Olyan szavakra volt szükségünk, amelyek
hozzásegíthettek a világ és önmagunk megértéséhez, erkölcsi iránymutatást
adtak: az „elidegenedés” és folyományai, a „rosszhiszeműség“ és a „rossz
lelkiismeret”, „immanencia“ és „transzcendencia”. Mindent aszerint
ítéltünk meg, mennyire „autentikus“. Ha nem féltünk volna, hogy
összevesznénk a szüleinkkel, akik ugyanúgy elítélték az elvált embereket,
mint a kommunistákat, beléptünk volna a Pártba. Ültünk egy zajos, füstös
kávéházban, és a díszletek hirtelen elveszítették jelentőségüket, idegennek
éreztük magunkat a világban, nem volt se múltunk, se jövőnk, és Sartre-ral
együtt úgy éreztük, az élet „hasztalan szenvedély”.
Amikor márciusban hosszabbak lettek a napok, és ránk melegedtek a téli
ruhák – nemcsak a nyár érkezett, hanem maga a formátlan, távlattalan élet
–, az egyetem felé ballagva azt mondogattuk magunkban: the time is out of
joint, life is a tale told by an idiot full of sound and fury signifying nothing.
Baráti körben arról beszélgettünk, hogyan végeznénk magunkkal a
legszívesebben, egy hálózsákban, altatókkal, a guadalajarai hegyvidéken.
A hatvanas évek közepén a vasárnapi ebédeken, amikor a szülők
egyetemista gyerekük hazajövetelének alkalmából – hétvégenként hazajár,
hogy kimossák a szennyesét – meghívták a rokonokat és a barátokat, az
asztaltársaság az új szupermarketről, az épülő nyilvános uszodáról, a