Annie Ernaux - Évek

Renault 4 L-ről és a Citroën Ami 6 autómárkáról beszélgetett. Azok, akik
már vásároltak televíziót, a miniszterek és a bemondónők külsejét
elemezték, és úgy beszéltek a képernyőn látott sztárokról, mintha a
szomszédaik lettek volna. Ismerték a flambírozott borsos steak készítését
bemutató Raymond Olivert, Igor Barrère orvosi ismeretterjesztő adását
vagy a 36 Chandelles című varietéműsort, és ez mintegy feljogosította őket
arra, hogy folyton magukhoz ragadják a szót. Miután azok, akiknek nem
volt televíziójuk, és nem ismerték se Zitrone-t, se Anne-Marie Peyssont,
sem a játék babákat húsdarálón ledaráló Jean-Christophe Avertyt,
rezzenéstelen arccal, közönyösen hallgatták őket, hamarosan visszatértek a
közelebbi és mindenkit érintő témákhoz, a nyúlhús legmegfelelőbb
előkészítési módjától a közalkalmazotti státus előnyein át a környék legjobb
hentesüzletéig. A 2000-es évet emlegették, számítgatták, mekkora a
valószínűsége annak, hogy megérik, és hány évesek lesznek akkor.
Szívesen fantáziáltak arról, milyen lesz az élet a századvégen, étkezés
helyett csak egy pirulát vesz majd be az ember, mindent a robotok
csinálnak, és házak épülnek a Holdon. Aztán gyorsan abba is maradt a
téma, mert senkit nem érdekelt, milyen lesz az élet negyven év múlva,
amikor azt se tudjuk, eljutunk-e odáig.
Mi pedig, a tanulmányaink iránt lelkesedő vendégekre és a
zsebpénzünkről, valamint frissen mosott-vasalt ruhaneműnkről gondoskodó
szüleinkre való tekintettel – a kényszerű áldozathozatal tudatával, hiszen ez
idő alatt Virginia Woolf Hullámok című regényét vagy Stoetzel
Társadalom-lélektanát olvashattuk volna – előzékenyen és ügyetlenül
bekapcsolódtunk a beszélgetésbe. Óhatatlanul észrevettük, ha az
asztaltársaság tagjai kitunkolták a tányérjukat, rázogatták a csészéjüket,
hogy feloldódjon benne a cukor, tisztelettudóan megjegyezték valakiről,
„magas beosztásban van”, és hirtelen kívülről láttuk a családot, mint egy
zárt világot, ahová mi már nem tartozunk. A bennünket foglalkoztató
gondolatoknak nem volt közük sem a betegségekhez, sem a növekvő
holdkor elültetendő növényekhez, sem az üzemi elbocsátásokhoz, semmi
olyasmihez, amiről az asztal körül folyt a szó. Így aztán lemondtunk arról,
hogy saját magunkról vagy az óráinkról meséljünk, vigyáztunk, hogy
semmiben ne mondjunk ellent nekik, mintha attól tartottunk volna, hogy ha
kijelentjük, nem biztos, hogy később jó állásunk lesz, vagy tanítani fogunk,
egy világ omlott volna össze bennük, sértőnek érezték volna, és kételkedni
kezdtek volna a képességeinkben.