Annie Ernaux - Évek

másik oldalára, eddigi élete összefüggéstelen képekből áll. A semmiben
lebeg, csak a tudás és az irodalom adhat neki otthont.
Nem lehet leltárba venni, milyen elvont ismeretekkel rendelkezett, és
milyen könyveket olvasott akkoriban ez a lány; harmadéves az egyetemen,
de a modern irodalomból hamarosan megszerzett licenciátus csak
hozzávetőleges képet adhat műveltségi szintjéről. Magába szívta az
egzisztencializmust, a szürrealizmust, olvasott Dosztojevszkijt, Kafkát,
Flaubert-től mindent, és szenvedélyesen érdeklik a friss művek is, Le
Clézio és az új regény, mintha egyedül a kortárs könyvek segítségével
alkothatna hiteles képet az itt és most világáról.
Az egyetemmel nem csak a szegénységet akarja elkerülni, a tanulást
mindenekelőtt hatékony harci eszköznek tekinti, amellyel
megakadályozhatja, hogy alásüppedjen a szánalmasnak érzett női
léthelyzetbe, elkerülheti a kísértést, amelynek egyszer már engedett, amikor
minden gondolata és cselekedete egy férfi körül forgott (vö. öt évvel
korábbi, gimnáziumi kép), amit most már szégyell. Semmi kedve férjhez
menni vagy gyerekeket szülni, összeegyeztethetetlennek érzi a babázást és a
szellemi életet. Egyébként is meg van győződve arról, hogy rossz anya
lenne. Az André Breton által versbe foglalt „szabad kapcsolat” az
eszménye.
Időnként mázsás súlyként nehezedik rá mindaz, amit megtanult. A teste
fiatal, de a szelleme öreg. Naplójába feljegyezte, hogy „zsong a feje a
mindenre ráhúzható fogalmaktól, elméletektől“, hogy „egy másik nyelvet
keres”, hogy szeretne „visszatérni az eredendő tisztasághoz“, ismeretlen
nyelvről ábrándozik, azon szeretne írni. A szavakat „az éj terítőjét
szegélyező keskeny hímzésnek” látja. Másutt viszont nyoma sincs ennek a
kimerültségnek: „Akarat és vágy vagyok.” Mit akar, mire vágyik – erről
nem beszél.
A jövő olyan nagy, piros lépcsőként jelenik meg a képzeletében, amilyet
Soutine képén látott a Lecture pour tous című lapban; a reprodukciót
kivágta és a kollégiumi szobája falára ragasztotta.
Időnként elmereng gyerekkora képein, felidézi az első napot az
iskolában, egy romos épületek között megrendezett vásári ünnepet, a
sotteville-sur-mer-i vakációt stb. Azt is elképzeli, milyen lesz, amikor húsz
év múlva visszaemlékszik majd a most mindenkit foglalkoztató vitákra a
kommunizmusról, az öngyilkosságról vagy a fogamzásgátlásról. Az a húsz