Annie Ernaux - Évek

A fekete-fehér beltéri felvétel középterében egy fiatal nő és egy kisfiú ül
egymás mellett egy párnákkal kanapévá alakított ágyon, áttetsző
függönnyel elfedett ablak előtt; a falon afrikai dísztárgy látható. A nő
világos dzsörzéegyüttest visel, azonos színű pulóverrel, kardigánnal, térd
fölé érő szoknyával. Haja, mely itt is oldalt van elválasztva, kiemeli ovális
arcformáját, szája széles mosolyra húzódik. Sem a frizura, sem a ruha nem
hasonlít arra, amit később az 1966–67-es évek stílusának tekintünk, csak a
rövid szoknya követi a Mary Quant nyomán elterjedt divatot. Átkarolja a
garbópulóvert és pizsamanadrágot viselő, okos arcú, élénk tekintetű kisfiú
vállát, aki éppen magyaráz valamit, nyitott szájából elővillannak apró fogai.
A fénykép hátán felirat: rue de Loverchy, 67. tél. Vagyis a felvételen nem
látható férj készítette a képet, az egykori vagány, csapodár egyetemista fiú,
akiből kevesebb mint négy év leforgása alatt férj, apa és egy hegyvidéki
város vezető tisztviselője lett. Egész biztosan vasárnap készült a kép, mert
ezen az egy napon lehetnek együtt, amikor a tűzhelyen rotyogó ebéd illata,
a legódarabokat összeillesztgető gyerek gagyogása, a vécélehúzó
javítgatása közepette, Bach Zenei áldozatával a háttérben közös emlékeiket
építgetik, s közben megszilárdul bennük az érzés, hogy végső soron
boldogok. A fotó az emlékezetépítési munka részeként a maradandó időbe
helyezi a „kis családot”, ennek biztosítékát jelenti a nagyszülőknek, akik
kaptak egy példányt a felvételből.
A képen látható nő az adott pillanatban, ’67–68 telén valószínűleg nem
gondol semmire, örül, hogy ott lehetnek együtt hármasban, a külvilágot
kirekesztve – még a megcsörrenő telefon vagy kapucsengő is azonnal
megzavarná a harmóniát –, és hogy átmenetileg megszabadul azoktól a
teendőktől, amelyek elsődlegesen e zárt kis világ fenntartását szolgálják, a
bevásárlólista, a tiszta ruháról való gondoskodás, mit főzöl ma vacsorára, a
közeli jövő szüntelen tervezése, ami olyannyira megnehezíti külső
kötelezettségei teljesítését, tanári munkája ellátását. A családi pillanatok
nem a gondolatokról, hanem az érzésekről szólnak.
Igazi gondolatai szerinte akkor támadnak, amikor egyedül van vagy
sétálni megy a gyerekkel. Igazi gondolatokon nem azt érti, amikor mások
beszédmódja vagy öltözködési stílusa foglalkoztatja, vagy azt méricskéli,
nem túl magas-e a járdaszegély a babakocsihoz, sem azt, amikor Jean Genet
A paravánok című, betiltott drámáján és a vietnámi háborún jár az esze:
igazi gondolatokon azt érti, amikor önmagáról, a létről és a birtoklásról, a
létezésről töpreng. Ilyenkor azoknak a tünékeny benyomásoknak a mélyére