Annie Ernaux - Évek

ás, amelyeket nem lehet másokkal megosztani, mindannak, amiből, ha
lenne ideje az írásra – még az olvasásra sincs –, könyvet írna. Naplójába,
amelyet csak elvétve nyit ki, mintha nem volna többé joga a bensőséges
lelki élethez, mintha ezzel a családi egységet fenyegetné, ezt írta:
„Egyáltalán nincsenek már gondolataim. Már nem próbálok magyarázatot
keresni az életemre“, és „révbe ért kispolgári nő vagyok”. Úgy érzi,
eltávolodott korábbi céljaitól, és már csak az anyagi előrejutás
foglalkoztatja. „Félek, hogy belefeledkezem ebbe a nyugodt és kényelmes
életformába, és öntudatlanul élem le az egész életemet.” Amikor ezt
megállapítja, tudja, hogy nem képes lemondani mindarról, ami soha nem
kerül bele ebbe a naplóba, a közös életről, a közös térben folytatott
bensőséges kapcsolatról, a lakásról, ahová tanítás után oly sietve tér haza,
az együtt alvásról, reggelenként a villanyborotva berregéséről, az esti
meséről A három kismalac történetével, a gyűlöletesnek hitt ismétlődésről,
amelyhez valójában ragaszkodik, és kiderült, mennyire hiányzik neki,
amikor három napig távol volt a tanári versenyvizsga miatt – mindarról,
amit fél, hogy elveszít, olyannyira, hogy már a puszta gondolattól
összeszorul a szíve.
Már nem arról álmodozik, mint régen, hogy jövő nyáron a tengerpartra
utazik, vagy hogy megjelenik az első könyve. A jövő kézzelfogható anyagi
dolgokat jelent, jobb állást, előrejutást és újabb javak megszerzését, a
gyerek óvodakezdését – nem álmok ezek, hanem tervek. Gyakran
megelevenednek előtte a korábbi, magányos életét idéző képek, látja magát
a városokban, ahol egyedül sétált, a szobákban, ahol egyedül lakott – a
roueni lánykollégiumban, bébiszitterként Finchley-ben, Rómában, a
vakáció alatt, a Via Servio Tullión lévő panzióban. Mintha az ő énjei
élnének ott továbbra is. Felcserélődött tehát múlt és jelen, most nem a jövő,
hanem a múlt a vágy tárgya: hogy újra ott legyen abban a római szobában,
1963 nyarán. Naplójába ezt írja: „Végtelen nárcizmusom folytán papírra
vetve szeretném látni a múltamat, és ezáltal olyasvalaki lenni, aki nem
vagyok“, máshol meg: „Bizonyos értelemben a nőiségről alkotott kép nem
hagy nyugodni. Talán ez irányban kellene tájékozódnom.” Három évvel
korábban látott egy Dorothea Tanning-képet egy párizsi kiállításon: fedetlen
keblű nőt ábrázolt, a háttérben egy sor félig nyitott ajtóval. Születésnap volt
a címe. Úgy érzi, hogy ez a kép az ő életéről szól, ugyanúgy azonosul a
hősnővel, mint korábban az Elfújta a szél, a Jane Eyre vagy az Undor című
regények főszereplőivel. Akármit olvas, A világítótoronytól Serge Rezvani