Annie Ernaux - Évek

Fényévek című regényéig, azon gondolkodik, el tudná-e így mesélni az
életét.
Képek villannak fel benne, maga előtt látja a szüleit a normandiai
kisvárosban, anyját, amint leveti a munkaruháját, hogy a templomba
induljon vesperásra, apját, amint ásóval a vállán jön visszafelé a kertből, ezt
a továbbra is létező, lassú világot, mely valószerűtlenebb, mint egy film,
távol az ő modern, művelt világától, amely halad előre – hogy mi felé, azt
nem könnyű megmondani.
Nincs semmilyen átfedés aközött, ami a világban és ami az ő személyes
életében történik, két párhuzamos sorozatról van szó, az egyik puszta
absztrakció, az onnan érkező információk nyomtalanul futnak át az agyán, a
másik statikus képekből áll.
Az idő minden egyes pillanatáról elmondható, hogy amellett, amit az
emberek azért mondanak vagy tesznek, mert így érzik természetesnek, és
amellett, amiről a könyvek, a metróban látható plakátok vagy a viccek
alapján tudják, hogy mit kell gondolniuk, ott van még mindaz, amiről a
társadalom öntudatlanul hallgat, magányos szenvedésre ítélve azokat, akik
érzik ezeket a dolgokat, de nem képesek megnevezni őket. Aztán egy nap
hirtelen vagy lassanként megtörik ez a csend, és szavak kerülnek a végre
felismert dolgokra, miközben a mélyben újabb csendhálók szövődnek.
Az újságírók és a történészek később gyakran idézik azt a mondatot,
amelyet Pierre Viansson-Ponté írt le a Le Monde-ban, pár hónappal 1968
májusa előtt: Franciaország unatkozik! Könnyen idézhetünk a saját
életünkből is örökös rosszkedvet árasztó, színtelen képeket, a televízió előtt
töltött vasárnapokkal, a képernyőn Anne-Marie Peyssonnal, és abban is
biztosak lehetünk, hogy mindenki ugyanilyen emlékeket őriz egy
mozdulatlanságba süppedt, egyöntetűen szürke világról. A folyton ugyanazt
a maroknyi szereplőt ugyanabban a beállításban elénk vetítő televízió
egyfajta örök változatot állított elő az eseményekről, azt a benyomást
keltve, mintha abban az évben mindenki tizennyolc és huszonöt év közti
fiatal lett volna, és szája elé kötött zsebkendővel utcaköveket hajigált volna
a rohamrendőrökre. Annyiszor láttuk a kamerák által rögzített képeket,
hogy elfojtottuk azokat, amelyek a mi májusi élettörténetünkhöz tartoztak,
és nem voltak sem nevezetesek – a kihalt place de la Gare, egy vasárnap,
utasok nélkül, az üres újságosbódékkal –, sem dicsőségesek – amikor
megijedtünk, hogy nem lesz pénzünk (és gyorsan elmentünk a bankba),