Annie Ernaux - Évek

benzinünk és főleg ennivalónk, és telepakoltunk egy bevásárlókocsit a
Carrefourban, mert felmenőinken keresztül élt bennünk az éhezés emléke.
Átlagos tavasz volt, áprilisban jeges záporral, kései húsvéttal. Néztük a
téli olimpiát Jean-Claude Killyvel, olvastuk az Élise vagy az igazi élet című
Etcherelli-regényt, a Renault R8-at büszkén lecseréltük egy Fiat Sedanra, az
első G osztályosokkal elkezdtük a Candide-ot, és csak fél füllel figyeltük a
rádióban a párizsi egyetemi zavargásokkal kapcsolatos híreket. A hatalom
majd szokás szerint elfojtja őket, gondoltuk. Csakhogy bezárt a Sorbonne,
elmaradt a tanári versenyvizsga írásbeli fordulója, a diákok összecsaptak a
rendőrökkel. Egyik este ziháló hangokat hallottunk az Europe 1 rádióban, a
Quartier latinben barikádok voltak, mint tíz évvel azelőtt Algírban,
Molotov-koktélok és sebesültek. Ekkor már nyilvánvalóan tudtuk, hogy
történik valami, és nem volt kedvünk másnap felvenni a szokványos
feladatok fonalát. Összefutottunk a többiekkel, tanácstalankodtunk,
egybegyűltünk. Felfüggesztettük a munkát, nem mintha bármiféle konkrét
okunk vagy követelésünk lett volna, egyszerűen magukkal sodortak az
események, mert amikor valamilyen váratlan dolog éri az embert, nem tehet
mást, mint hogy vár. Nem tudtuk, mit hoz a holnap, és nem is
gondolkodtunk rajta. Az már egy másik időszámítás volt.
Mi, akik soha nem dolgoztunk keményen, akik egy sor olyasmit
összevásároltunk, amire igazából nem is vágytunk, magunkra ismertünk a
nálunk csak pár évvel fiatalabb egyetemistákban, akik kockakövet
hajigáltak a rohamrendőrökre. Helyettünk vágták vádlón a hatalom arcába a
cenzúra és az elnyomás éveit, az algériai háború elleni tüntetések erőszakos
feloszlatását, a maghrebiekkel szemben elkövetett atrocitásokat, Az apáca
című film betiltását és a kormányhivatalnokok fekete Citroën DS-ét.
Bosszút álltak egész gúzsba kötött kamaszkorunkért, az egyetemi
előadótermeket uraló tiszteletteljes csendért, a szégyenért, hogy kollégiumi
szobánkban csak titokban fogadhattunk fiúkat. Lelkünk legmélyén, megtört
vágyainkban, az alávetettségünk miatti csüggedtségben rejlett a magyarázat,
hogy miért lelkesedtünk a lángoló párizsi esték iránt. Sajnáltuk, hogy
mindez nem korábban következett be, de szerencsésnek éreztük magunkat,
amiért még csak a pályánk elején járunk.
Az 1936-ról szóló családi elbeszélések hirtelen valósággá váltak.
Egy sor olyan dolgot láttunk és hallottunk, amit addigi életünk során
soha, és amiről álmodni se mertünk volna. Ősidők óta elfogadott szabályok
szerint működő helyek, ahova csak a lakosság egy-egy meghatározott