Annie Ernaux - Évek

rétege léphetett be, egyetemek, gyárak, könyvtárak most bárki előtt nyitva
álltak, és eredeti rendeltetésüket leszámítva mindenre használták őket:
vitára, evésre, alvásra, szeretkezésre. Nem léteztek többé intézményes,
szent helyek. Tanárok és diákok, fiatalok és idősek, felső vezetők és
munkások beszélgettek egymással, a beszéd varázslatos módon felszámolt
minden hierarchiát és távolságot. És szakítottunk a szónoki
körülményeskedéssel, az udvarias, pallérozott stílussal, a megfontolt
hangnemmel és nyakatekert fordulatokkal, a távolságtartással, amellyel –
most már tudtuk – a hatalmasok és kiszolgálóik – elég volt Michel Droit-t
nézni a televízióban – az uralmuk alá hajtottak. Érces hangok durván
nevükön nevezték a dolgokat, egymás szavába vágtak anélkül, hogy
elnézést kértek volna. Az arcokra kiült a harag, a megvetés, az öröm. A
tévéképernyő előtt lenyűgözve néztük a gesztusokból áradó szabadságot, a
testekből sugárzó energiát. Ha ez forradalom volt, akkor ebben lehetett a
legnyilvánvalóbban megragadni, az egyre nagyobb teret betöltő, bárhol
megtelepedő, minden kötöttségtől megszabaduló testekben. Amikor
előkerült De Gaulle – hol volt? azt reméltük, végleg eltűnt –, és undorodó
arccal „csőcseléket” emlegetett, az aljanépet, állatias ösztönlények
randalírozását sugalló szó hallatán azonnal megértettük, milyen
arisztokratikus megvetést kelt benne a lázadás.
Nem ütött szöget a fejünkbe, hogy egyetlen munkásember sem tűnt fel a
vezetők között. A Francia Kommunista Párt és a szakszervezetek atyáskodó
irányítói továbbra is megmondták, mit akarunk, és mire van szükségünk.
Sietve tárgyalásokat kezdtek a kormánnyal – holott az már egyetlen lépést
sem tett –, mintha nem létezett volna más cél, mint a vásárlóerő növelése és
a nyugdíjkorhatár csökkentése. Alábbhagyott a lelkesedésünk, amikor a
Grenelle utcai kerekasztal-tárgyalásokról kijövet fellengzősen előadták,
olyan kifejezésekkel, amelyeket három hete elfelejtettünk, hogy milyen
„intézkedéseket“ sikerült „kikényszeríteniük”, a hatalom képviselőit
„meghátrálásra bírva“. Újra feléledt bennünk a remény, amikor a „bázis”
elutasította az „össznépi kerekasztal” kompromisszumait és szembeszállt
Mendès France-szal a Charléty Stadionban. Aztán megint úrrá lett rajtunk a
kétely, amikor feloszlatták a nemzetgyűlést, és kiírták a választásokat.
Amikor láttuk a kormány melletti szimpátiatüntetést, a Champs-Élysées-n
végigvonuló sötét tömeget, Debrével, Malraux-val – akinek elkínzott
vonásaitól átszellemült arca sem feledtethette többé szolgalelkűségét – és a
többiekkel, valamiféle mesterkélt és gyászos testvériség jegyében kart karba