Annie Ernaux - Évek

Mozgalmak, könyvek, folyóiratok, filozófusok, kritikusok, szociológusok
bukkantak fel mindenütt: Bourdieu, Foucault, Barthes, Lacan, Chomsky,
Baudrillard, Wilhelm Reich, Ivan Illich, Tel Quel, strukturális elemzés,
narratológia, ökológia. Bourdieu Az örökösök című tanulmányától a
szexpozitúrákat tárgyaló svéd könyvecskéig minden a világ új értelmezése
és átalakítása felé mutatott. Ismeretlen nyelvekben lubickoltunk, azt se
tudtuk, mihez kapjunk, csodálkoztunk, hogyhogy korábban soha nem
hallottunk minderről. Egyetlen hónap alatt többéves lemaradást hoztunk be.
Biztonságérzetet adott, hogy még mindig ott van Sartre és a turbános
Beauvoir, akik időskorukra mit sem veszítettek harciasságukból; megható
volt látni őket, bár már semmi újat nem tanultunk tőlük. André Breton
sajnos már két éve halott volt.
Semmi sem volt többé magától értetődő abból, amit korábban
természetesnek tartottunk. A család, a nevelés, a börtön, a munka, a
vakáció, az őrület, a reklám, az egész valóság vizsgálat tárgya lett, a kritikus
nyelvét is beleértve, a megszólalónak meg kellett vizsgálnia a saját
gyökereit, te honnan beszélsz? A társadalom működése többé nem volt
öntudatlan. Az autóvásárlástól a dolgozatok osztályzásán át a szülésig
mindennek jelentése volt.
Az egész földgolyó ránk tartozott, az óceánoktól a bruay-en-artois-i
bűnügyig; az összes harcban állást foglaltunk, Allende Chiléjétől Kubán és
Vietnámon át Csehszlovákiáig. Értékeltük a különböző rendszereket,
modelleket kerestünk. Az egész világot a politika szemüvegén keresztül
láttuk. A kulcsszó a „felszabadulás” volt.
Mindenki szót kapott és meghallgatásra talált, akár értelmiségi volt, akár
nem, ha egy adott csoportot, társadalmi státust képviselt, vagy valamilyen
igazságtalanság ellen lépett fel. Ha valaki mint nő, mint meleg, mint
fogvatartott, mint paraszt, mint bányász, mint származása hátrányait
leküzdő ember szólalt meg, joga volt egyes szám első személyben beszélni.
Mindenkit lelkesített a gondolat, hogy egy közösség részeként tekintsen
magára. A prostituáltaknak, a sztrájkoló munkásoknak rögtön akadt
szóvivőjük. Charles Piaget, aki egyszerű munkásként dolgozott a Lip
óragyárban, ismertebb volt, mint az azonos családnevet viselő pszichológus,
akiről oly sokat hallottunk a filozófiaórákon [akkor még nem sejtettük,
hogy egy nap semmi más nem fog eszünkbe jutni erről a névről, mint a
fodrásznál lapozgatott magazinokban látott luxusékszermárka].