Annie Ernaux - Évek

A fiúk és a lányok ekkor már mindenütt együtt voltak, megszűntek a
díjkiosztók, a negyedéves dolgozatok és az iskolai egyenruha, az
osztályzatokat betűk váltották fel, A-tól E-ig. A diákok csókolóztak és
dohányoztak az iskolaudvaron, és fennhangon kijelentették, hogy
baromságnak vagy zseniálisnak tartják a fogalmazásfeladat témáját.
Kipróbáltuk a strukturalista nyelvtant, a szemantikai mezőket és az
izotópiákat, a Freinet-pedagógiát. Corneille-t és Boileau-t Boris Vianra és
Ionescóra, Boby Lapointe- és Colette Magny-dalokra, Pilote magazinra és
képregényekre cseréltük. Regényt, naplót írattunk a diákokkal, és
eltökéltségünket csak növelték az ellenséges kollégák, akik ’68-ban a tanári
szobában barikádozták el magukat, meg a rosszalló szülők, akikből
megbotránkozást váltott ki, hogy a Zabhegyezőt vagy Christiane Rochefort
regényét, A század kisgyermekeit adtuk fel kötelező olvasmánynak.
Valósággal megmámorosodva jöttünk ki a kábítószerről,
környezetszennyezésről vagy rasszizmusról folytatott kétórás vitákról, de
lelkünk mélyén ott motoszkált a gyanú, hogy semmit sem tanultak tőlünk a
diákok, nem olyan ez az egész, mint kútba vizet hordani, meg hát egyébként
is, van-e bármi értelme az iskolának? Vég nélkül sorjáztak fejünkben a
kérdések.
Másképp gondolkodni, beszélni, írni, dolgozni, élni: úgy éreztük, nincs
vesztenivalónk, mindent érdemes kipróbálni.
1968 a világtörténelem első éve volt.
Amikor egy novemberi reggelen értesültünk De Gaulle tábornok
haláláról, az első pillanatban hitetlenkedve fogadtuk a hírt – ami jelzi, hogy
halhatatlannak hittük –, de aztán arra is rádöbbentünk, mennyire
megfeledkeztünk róla az elmúlt másfél évben. Halála a május előtti korszak
lezárása volt, és a mi szemünkben már oly távoliak voltak azok az évek.
Pedig a mindennapi rutin – az iskolai csengetés, Albert Simon és
Madame Soleil hangja az Europe 1 rádióban, a szombati bifsztek és sült
krumpli, a Kiri, a bohóc mesefilmsorozat és esténként Annick Beauchamp
Egy perc nőknek című műsora – változatlanságot sugallt. Talán csak akkor
ébredtünk a változás tudatára, ha egy pillanatra megálltunk, például amikor
azt láttuk, hogy az összes diák a földön ül a napfényes gimnáziumi udvaron
azok után, hogy a Renault gyár egyik biztonsági őre megölt egy Pierre
Overney nevű munkást – azon a márciusi délutánon egyedi és kivételes
pillanatnak hittük azt, amit később, amikor a mögöttünk lévő idő
történelemmé vált, az első sit-in képeként fogunk felidézni.