Annie Ernaux - Évek

dolgokat írni. Amikor hazaértünk, már nem voltunk olyan eltökéltek,
megszólalt bennünk a bűntudat. Már nem nagyon láttuk, milyen úton-
módon tudnánk felszabadítani magunkat – és miért tennénk. Meggyőztük
magunkat, hogy a mi férjünk nem hímsoviniszta és nem is macsó. Nem
tudtuk, melyik diskurzus képviselőire hallgassunk: azokra, akik a férfiak és
nők közötti egyenjogúságot hirdették, és „az apák törvényét“ támadták,
vagy azokra, akik inkább a „női attribútumok” értékét hangsúlyozták, a
menstruációtól a szoptatáson át a póréhagymaleves-készítésig. De ekkor
először képzeltük úgy magunk elé az életet mint folyamatos menetelést a
szabadság felé, és ez óriási változás volt. Kezdtünk megszabadulni egy női
érzéstől: nem tartottuk már magától értetődőnek, hogy alacsonyabb rendűek
vagyunk.
Nem tudjuk felidézni, mely hónap mely napján – tavasszal volt –, csak
arra emlékszünk, hogy az elsőtől az utolsóig elolvastuk annak a 343 nőnek
a nevét – ilyen sokan voltak hát, pedig milyen egyedül érezte magát az
ember a kaparókanállal és a lepedőre ömlő vérrel –, akik a Le Nouvel
Observateur című lapban nevükkel vállalták, hogy illegális abortuszon
estek át. A rosszalló tekintetek ellenére csatlakoztunk azokhoz, akik az
1920-as törvény hatályon kívül helyezését és a klinikai abortuszhoz való
jogot követelték. Röpiratokat sokszorosítottunk a gimnázium
fénymásolóján, és éjszakánként a postaládákba dobtuk őket, megnéztük az
Histoires d’A című filmet, és a várandós nőket titokban egy magánlakásba
kísértük, ahol az orvos-aktivisták vákuumaspirációs technikával
ellenszolgáltatás nélkül megszabadították őket a nem kívánt magzattól.
Csak egy kukta kellett hozzá az eszközök fertőtlenítésére, meg egy
biciklipumpa, amelyet fújás helyett szívásra használtak: Karman doktor
leegyszerűsítette és biztonságosabbá tette az angyalcsinálók módszerét.
Londoni és amszterdami címeket osztogattunk a rászorulóknak. Lelkesítő
volt ez a titkos tevékenység, mintha az ellenállás vagy az algériai háború
bőröndcipelőinek örökébe léptünk volna. Ezt a folytonosságot képviselte az
algériai Nemzeti Felszabadítási Front harcosát, Djamila Boupachát védő
ügyvédnő, Gisèle Halimi, aki a bobignyi tárgyalóteremből kilépve oly szép
volt az újságírók vakuinak fényében – a „Hagyjátok élni őket!”
abortuszellenes mozgalom aktivistái és a tévében elrettentés céljából halott
magzatokat mutogató Lejeune professzor pedig a Vichy-kormány örökösei
voltak. Egy szombat délután több ezredmagunkkal toporogtunk a
transzparensek mögött a tűző napon, felnéztünk a dauphinéi táj háborítatlan