Annie Ernaux - Évek

A reklám megmutatta, hogyan kell élni, viselkedni és berendezni a lakást,
a társadalom kulturális nevelőjének szerepét töltötte be. A gyerekek
gyümölcsízű Évian ásványvizet akartak, „a gyümölcsös energikusabb”,
Cadbury kekszet, Kiri kockasajtot, hordozható lemezjátszót, hogy azon
hallgathassák a Macskarisztokraták dalát és Annie Cordy sanzonját, a La
Bonne du curét, távirányítású autót és Barbie babát. A szülők igyekeztek
mindent megadni nekik, azt remélve, hogy így nem fognak később hasist
szívni. Mi pedig, akik átláttunk a szitán, akik komolyan megvitattuk a
diákokkal a reklám veszélyeit, és „Boldogít-e a tárgyak birtoklása?” címmel
írattunk velük fogalmazást, a Fnacban hifitornyot, Grundig rádiós magnót,
szuper 8-as Bell és Howell kamerát vásároltunk, azzal a meggyőződéssel,
hogy értelmes célokra használjuk a modern technikát. Értünk és általunk
erkölcsösebb értelmet nyert a fogyasztás.
A májusi eszmények tárgyakban és szórakozásban öltöttek testet.
Meghökkentő érzés volt, amikor az ember a sercegő vetítőgép mellett, a
nappaliban kifeszített vásznon először pillantotta meg magát, ahogy jár,
mozgatja az ajkát, némán nevet. Meglepődtünk önmagunkon, a saját
mozdulatainkon. Újszerű érzés volt, bizonyára ahhoz hasonló, amit a XVII.
századi emberek élhettek át, amikor tükörbe néztek, vagy a dédszüleink az
első róluk készült fényképet látva. Nem mertük elárulni, mennyire zavarban
vagyunk, inkább a többieket néztük a vetítővásznon, a rokonokat, barátokat,
akik jobban hasonlítottak arra, amit megszoktunk. Még rémesebb volt,
amikor magnószalagon hallottuk a saját hangunkat. Soha többé nem tudtuk
elfelejteni ezt a többiek által hallott hangot. Az önismeret terén szerzett
nyereség a fesztelenség rovására ment.
Úgy éreztük, hogy öltözködésünkkel (ujjatlan trikó, fapapucs,
trapéznadrág), újságolvasási szokásainkkal (Le Nouvel Observateur),
felháborodásunkkal (az atomenergia, a tengerbe öntött tisztítószerek ellen),
elfogadó magatartásunkkal (hippik) a korhoz igazodunk – így aztán arról is
meg voltunk győződve, hogy mindig, minden körülmények között igazunk
van. A szüleink és az ötven évnél idősebbek egy másik korhoz tartoztak,
ami abból is látszott, hogy mindenáron érteni akarták a fiatalokat.
Nézeteiknek és tanácsaiknak pusztán hírértéke volt a szemünkben. Mi pedig
nem fogunk megöregedni.
Az első filmkockán félig nyitott bejárati ajtót látunk – kinn sötét van –,
becsukódik, aztán újra kinyílik. Beviharzik egy narancssárga dzsekis, füles
sapkás kisfiú, tanácstalanul megáll és hunyorog. Aztán egy még kisebb