Annie Ernaux - Évek

feltűnően egyenlőtlen az otthon és a házon kívül végzett, a fizetett (2/3)
és a nevelési feladatokat is magában foglaló háztartási munka (1/3)
eloszlása igen sokféle feladatot kell ellátnia számos kereskedelmi
intézményt kell nap mint nap felkeresnie gyakorlatilag nincs szabadideje
Ez a számítás – amelyet ő nem végez el, mert bizonyos értelemben
büszkeséggel tölti el, hogy gyorsan elintéz mindent, amihez nincs szükség
se találékonyságra, se bonyolult munkamenetre – önmagában nem ad
magyarázatot megváltozott lelkiállapotára.
Mesterségét szüntelen meg nem felelésnek és csalásnak érzi, naplójába
ezt írta: „kínszenvedés, hogy tanár vagyok”. Tele van energiával, tanulási
vággyal, új dolgokba szeretne kezdeni, emlékszik, mit jegyzett fel
huszonkét évesen, „ha huszonöt éves koromra nem váltom be az ígéretemet,
hogy regényt írok, öngyilkos leszek“. Vajon mennyiben magyarázható ’68
májusával – amiből, úgy érzi, kimaradt, mert túlságosan be volt már
rendezkedve akkoriban – a kérdés, mely nem hagyja nyugodni: „Boldogabb
volnék, ha más életem lenne?”
Kezdi elképzelni, milyen volna az élete párkapcsolat és család nélkül.
Már nem keltenek benne nosztalgiát az egyetemi évek. Tudja, hogy
abban az időszakban zajlott szellemi értelemben vett polgárosodása,
akkoriban szakított azzal a világgal, amelyből származik. Emlékezete már
nem romantikus, hanem kritikus. Gyakran eszébe jut egy-egy gyerekkori
jelenet, anyja, amint azt kiabálja, később arcon fogsz köpni minket, a mise
után Vespával köröző fiúk, látja egykori önmagát, dauerolt hajával, mint a
lánykollégium kertjében készült fotón, házi feladata a viaszosvászon
terítővel borított asztalon, ahol apja „uzsonnázik” – eszébe jutnak a szavak
is, mint egy elfelejtett nyelv –, az olvasmányai, a Bizalmas feljegyzések és
Delly szerelmes regényei, Mariano számai, kitűnő tanuló múltja és alacsony
származása – ami nem látszik a fényképeken –, mindaz, amit szégyenében
eltemetett, és amit érdemes volna előkeresni, hogy az értelem fényében
vegye górcső alá. Emlékezete fokozatosan megszabadul a megaláztatástól,
és a jövőt újra tettek mezejének látja. Harcolni a nők abortuszhoz való
jogáért, küzdeni a társadalmi igazságtalanság ellen, megérteni, hogyan lett
belőle az a nő, aki ő ma – szerinte egy és ugyanaz.
Az ekkoriban eltelt évek emlékei közül egyetlen boldog kép sem jut az
eszébe:
a ’69–70-es tél, fekete-fehérben, az ólomszürke ég és a rengeteg hó miatt,
amely egészen áprilisig szürke lepedékként tapadt a járdákra, ő pedig