Annie Ernaux - Évek

szándékosan rálépett a hófoltokra, hogy a csizmájával eltiporja őket, és
segítsen felszámolni ezt a véget nem érő telet, amely a fejében
összekapcsolódik az Isère megyei Saint-Laurent-du-Pont tánctermében
bekövetkezett tűzvésszel, holott az egy évvel később gyulladt lángra a saint-
paul-de-vence-i téren a kissé pocakos Yves Montand rózsaszín ingben
petankozik, boldog, önelégült tekintetét minden egyes elhajított golyó után
végigsétáltatja a biztonságos távolságban elhelyezett kordonok mögött
összegyűlt turistákon, Gabrielle Russier ugyanezen a nyáron börtönben van,
és miután hazatér, a lakásában végez magával a saint-honoré-les-bains-i
termálpark, a medence, ahol a gyerekek játék hajókat úsztatnak a vízen, az
Hôtel du Parc, ahol három hetet töltött velük, és amelynek emléke később
összemosódik a Robert Pinget Valaki című könyvében szereplő panzióval.
Az emlékezet elviselhetetlen részében ott van haldokló apja, a holttest – a
ráadott öltöny életében egyetlenegyszer volt rajta, a lánya esküvőjén –,
amelyet nejlonzsákban kellett levinni a hálószobából a földszintre, mert a
koporsó nem fért el a túlságosan keskeny lépcsőn.
A politikai eseményekből csak részletek maradtak: a tévében a Mendès
France–Defferre-szövetség megdöbbentő látványa, a kérdés, amely
akkoriban szöget ütött a fejébe, „de hát ez a Mendès France miért nem
jelöltette magát egyedül?”, és az a pillanat, amikor Alain Poher a második
forduló előtti utolsó beszédében ország-világ szeme láttára megvakarja az
orrát, és neki az volt az érzése, hogy a politikus emiatt fog alulmaradni
Pompidou-val szemben.
Nem érzi a korát. Ebben bizonyára benne van a fiatal nő idősebb társaival
szemben érzett fölénye, a klimaxos nők iránt tanúsított, szánakozással elegy
megvetés. Nehezen tudja elképzelni, hogy egyszer ő is közéjük tartozik
majd. Nem rendíti meg, amikor valaki azt jósolja neki, hogy ötvenkét
évesen fog meghalni, az ő szemében ez abban az életkorban már
elfogadható.
Azt mondták, hogy forrongás lesz a tavasszal, aztán ugyanezt
jövendölték az őszre. De sohasem vált be a jóslat.
Akcióbizottságokat szerveztek a gimnazisták, az autonomisták, a zöldek,
az atomenergiát ellenzők, a katonai szolgálatot lelkiismereti okból
megtagadók, a feministák, a melegek, szenvedélyes védelmezőkre talált az
összes ügy, de az elszigetelt csoportok nem szerveződtek közös
mozgalommá. Talán túlságosan sok felkavaró eseményről érkezett hír a
világ többi részéről,