Annie Ernaux - Évek

Csehszlovákiától a véget nem érő vietnámi háborúig, a müncheni
olimpián elkövetett merénylettől a Görögországban egymást váltó katonai
juntákig. A hatalom és Raymond Marcellin, a keménykezű belügyminiszter
gond nélkül leszámolt a „balos akciókkal“. Pompidou pedig hirtelen
meghalt, holott azt hittük, csak aranyere van. A tanáriban a szakszervezeti
plakátok újra azt hirdették, hogy „a romló munkakörülményeink miatt” erre
vagy arra a napra kitűzött sztrájk „meghátrálásra kényszeríti” majd a
hatalmat. A jövőre vonatkozó elképzelésünk arra szorítkozott, hogy a
szeptemberi tanévkezdéskor rögtön bekarikáztuk a naptárban a szünetek
időpontját.
Olvastuk a Charlie Hebdót és a Libérationt, így továbbra is abban a
hitben éltünk, hogy egy lelkes forradalmi közösséghez tartozunk, és
mindennek ellenére egy új május eljövetelén munkálkodunk.
A Szolzsenyicin révén napvilágra került „gulag” revelációként hatott,
megzavarta a fejeket, és elsötétítette a forradalom horizontját. A plakátokon
egy pasas, arcán ördögi mosollyal, a járókelők szemébe nézett, és azt
mondta: Érdekel a pénze. Végül a Baloldali Unióra és a közös programra
szavaztunk, ez legalább valami új dolog volt. 1973. szeptember 11. –
amikor Allende meggyilkolása után ott álltunk a Pinochet-ellenes tüntetők
között a tűző napon, miközben a jobboldal boldogan fellélegzett, hogy
lezárult „a szomorú chilei ügy” – és 1974 tavasza között – amikor a tévé
előtt ülve néztük a beharangozott nagy eseményt, Mitterrand és Giscard
vitáját – már nem hittünk egy újabb május eljövetelében. Később
valamelyik tavasszal, egy este, a márciusi vagy áprilisi langyos eső miatt a
tanári értekezletről kijövet az volt az érzésünk, hogy van valami a
levegőben, de a lelkünk mélyén tudtuk, hogy ez csak ábránd. Ekkor már
semmi sem történt tavasszal, sem Párizsban, sem Prágában.
Ettől kezdve Giscard d’Estaing-nel „fejlett liberális társadalomban”
éltünk. A politikai és a társadalmi jelző kikopott a használatból, csak az
számított, hogy valami modern-e vagy sem. Minden a modernség körül
forgott. Az emberek nem tudtak különbséget tenni a szabad és a liberális
szó jelentése között, úgy gondolták, hogy a liberálisnak nevezett társadalom
biztosítja nekik a legtöbb jogot és dolgot.
Tulajdonképpen nem volt unalmas ez az időszak. Még minket – akik a
választások estéjén azonnal kikapcsoltuk a tévét, mihelyt meghallottuk,
amint Giscard ajkát csücsörítve azt mondja: „gratulálok a vetélytársamnak”
(a mondat úgy hangzott, mintha egymás után többször szellentett volna) –,