Annie Ernaux - Évek

minket is megérintett a tizennyolc éves kortól biztosított szavazati jog, a
kölcsönös megegyezéssel beadható válókereset, az abortusztörvény vitára
bocsátása, majdnem sírtunk a dühtől, amikor azt láttuk, hogy az abortusz
legalizálásáért küzdő Simone Veilnek egyedül kell megvédenie magát a
nemzetgyűlésben saját tábora habzó szájú férfi tagjaival szemben, és be is
emeltük a panteonunkba a másik Simone, De Beauvoir mellé – akit
sajnáltunk, amikor életében először megjelent a televízióban, és fején
turbánnal, pirosra lakkozott körmével olyan volt, mint egy jósnő, túl késő
volt, nem kellett volna vállalkoznia az interjúra –, és már nem
bosszankodtunk, ha a diákok összetévesztették a filozófussal, akinek óra
közben olykor idéztük a nevét. De végleg szakítottunk ezzel az elegáns
elnökkel, amikor megtagadta a kegyelmet a halálra ítélt Ranuccitól, egy
forró nyár kellős közepén, amikor oly sok év után először egyetlen csepp
eső sem esett.
A könnyedség, az „összekacsintás” volt a divat. Az erkölcsi felháborodás
avítt dolognak számított. Mulatságosnak találtuk a moziplakátokon az olyan
feliratokat, mint Nők szopnak és A nedves bugyi, és sohasem hagytuk volna
ki a homoszexualitását nyíltan vállaló Jean-Louis Bory bolondos show-
műsorait. Felfoghatatlan volt, hogyan lehetett korábban betiltani Az apácát.
Ugyanakkor nehéz volt bevallani, mennyire felkavart minket a Herék,
avagy a tojástánc című filmben az a jelenet, amikor Patrick Dewaere szívja
egy nő mellét a csecsemője helyett.
Sutba dobtuk a szokványos erkölcsi kifejezéseket, és olyan szavakat
használtunk helyettük, mint „frusztráció“ és „jutalmazás”, amelyek az
örömszerzés szempontjából ítélték meg a tetteket, magatartásokat,
érzéseket. Az új életstílus kulcsa a „fesztelenség” volt, hogy az ember jól
érezze magát a bőrében, ami egyszerre jelentett magabiztosságot és mások
iránti közönyt.
Az emberek még sohasem vágytak ennyire vidékre, távol a
„légszennyezéstől“, a „metró, meló, szunyó” hármasából álló, monoton
hétköznapoktól, az elgettósodott külvárosoktól és az ottani „suttyóktól”. De
továbbra is özönlöttek a nagyvárosokba, az újonnan épült lakótelepekre
vagy a kertvárosi negyedekbe, aszerint, mire volt lehetőségük.
És mi, akik még nem voltunk harmincöt évesek, akiket letaglózott a
gondolat, hogy egy közepes méretű vidéki városban „rendezkedjünk be”,
ott öregedjünk meg és ott érjen a halál, mi vajon soha nem fogunk eljutni a
párizsi régióba, amit úgy képzeltünk magunk elé, mint egy forrongó,