Annie Ernaux - Évek

zsibongó katlant, amelynek mágneses vonzását már Dijonnál megéreztük,
amikor a vonat egyszer csak nekiiramodott, és mint az őrült robogott
megállás nélkül a gare de Lyon szürke épületéig? Szükségképpen
odavezetett minden sikeres életpálya, csak ott részesülhettünk a modern
világ összes vívmányából.
Sainte-Geneviève-des-Bois, Ville-d’Avray, Chilly-Mazarin, Le Petit
Clamart, Villiers-le-Bel, ezek a szép hangzású történelmi nevek, melyekről
vagy egy film, vagy a De Gaulle elleni merénylet, vagy éppen semmi nem
jutott eszünkbe – nem tudtuk elhelyezni őket a térképen, csak annyit
tudtunk, hogy azon a bűvös körön belül helyezkednek el, amelynek bármely
pontjáról eljuthatunk a Quartier latinbe, és ihatunk egy café crème-et a
Saint-Germain negyedben, mint Patrizia Reggiani. Csak arra kellett
vigyázni, hogy elkerüljük Sarcelles-t, La Courneuve-öt és Saint-Denis-t,
ahol nagy tömegű „idegen populáció“ élt a „lakótelepeken”, amelyek „rossz
körülményeiről” még a tankönyvekben is szó esett.
Útnak eredtünk. Beköltöztünk egy új városba, a párizsi körgyűrűtől
negyven kilométerre. Egy könnyűszerkezetes házba egy nemrég
felparcellázott területen, ahol az épületek falát színesre festették, mint egy
nyaralófaluban, és az utcáknak virágneveket adtak. A becsapódó ajtó olyan
zajt hallatott, mint egy bungalóban. Csendes volt ez a hely, Île-de-France
ege borult rá, és vezetékoszlopsorral átszelt mező határolta.
Távolabb füves terek, üvegépületek és irodatornyok, betonozott sétaút,
további lakónegyedek voltak, a közlekedési útvonalak közelében felüljárón
lehetett eljutni egyiktől a másikig. Nem tudtuk elképzelni, hol ér véget a
város. Súlytalanná vált a lét, mintha határtalan térben lebegtünk volna. A
sétának nem volt értelme, jobban járt az ember, ha tréningruhában futott,
ügyet sem vetve a környékre. Zsigereinkben őriztük a régi város
lenyomatát, az utakon autókkal, a járdákon gyalogosokkal.
Ahogy vidékről a párizsi régióba vándoroltunk, felgyorsult az idő.
Másként múltak az órák. Esténként úgy éreztük, hogy semmit sem
csináltunk, legfeljebb a nyughatatlan osztályoknak tartott órák ködös
emlékét tudtuk felidézni.
A párizsi régióban lakni azt jelentette, hogy olyan területre vetődött az
ember, amelynek szerkezetét nem látta át, mert a szövevényes úthálózaton
csak autóval közlekedett folyton ott volt a szeme előtt a győzedelmes áru, a
megműveletlen földeken vagy az utak mentén felhalmozva, az egymás után
sorakozó, különböző méretű és színű raktárépületekben, melyeknek már a