Annie Ernaux - Évek

„fejlett liberális társadalom” végtelen távlata lebegett előttünk, vagy a kettő
véletlen egybeesése. Megnéztük a moziban a Hairt. Amikor a film végén a
hős felül a Vietnámba tartó gépre, minket és ’68-as álmainkat küldték a
halálba.
Teltek-múltak a hetek, újra meg újra bejártuk ugyanazokat az
útvonalakat, megismertük a parkolókat, és lassan nem éreztük magunkat
idegennek. Csodálkozva fedeztük fel, hogy mi is ahhoz a hatalmas, arctalan
népességhez tartozunk, amelynek láthatatlan, de robusztus valóságát
minden reggel és este tudatosította bennünk az autóutakról beszűrődő,
tompa moraj. Felfedezzük Párizst, megjegyezzük, merre vannak a térképen
a kerületek és az utcák, hol vannak a metróállomások, és hogy a peron
melyik részéről érhetjük el legkényelmesebben a csatlakozást. Végre van
bátorságunk elvezetni az Étoile-ig és a Concorde térig. A Gennevilliers
hídhoz érve, ahol hirtelen megnyílik előttünk Párizs hatalmas távlata,
ujjongó lelkesedés lesz úrrá rajtunk, és mintegy egyéni előrelépésnek
érezzük, hogy ennek az óriási, lüktető városnak a részei lehetünk. Már nincs
kedvünk visszatérni oda, amit addigra nagy általánosságban vidéknek
nevezünk. És egy este, a párizsi régió vörös és kék fényreklámokkal
tarkított éjszakájába alámerülő vonaton úgy érezzük, hogy az az Haute-
Savoie megyei város, ahonnan három évvel azelőtt elköltöztünk, a világ
végén van.
Véget ért a vietnámi háború. Olyan sok minden történt velünk a kezdete
óta, hogy az életünk része lett. Amikor Saigon elesett, rádöbbentünk, hogy
legyőzhetetlennek hittük az amerikaiakat. Most végre megfizettek a
napalmbombáért, a rizsföldön futó kislányért, akinek a képe ott volt a
falunkra kitűzött poszteren. Egyszerre éreztük a régóta várt dolgok
beteljesülését követő örömet és fáradtságot. Hamar ki kellett józanodnunk.
A televízióban láttuk a csónakokban összezsúfolódó embereket, akik a
kommunista Vietnámból menekültek. Kambodzsában a Le Canard enchaîné
szatirikus lapot járató jámbor Szihanuk király bizalomgerjesztő arca nem
feledtethette a vörös khmerek kegyetlenségét. Mao haldoklott, és eszünkbe
jutott az a téli reggel, amikor iskolába indulás előtt a konyhában hallottuk,
hogy valaki azt kiabálja, Sztálin meghalt. A virágozzék száz virág
folyóistene mögött bűnbanda állt, amelyet az özvegy, Csiang Csing
irányított. Határaink közvetlen közelében a Vörös Brigádok és a Baader–
Meinhof-csoport tagjai vérbeli maffiózó módszerekkel vállalatvezetőket és
államférfiakat raboltak el, holttestük autók csomagtartójából került elő.