Annie Ernaux - Évek

Szégyellni kellett, ha a forradalomban reménykedtünk, és nem mertük
bevallani, hogy szomorúak voltunk, amikor Ulrike Meinhof öngyilkos lett a
cellájában. Amikor Althusser egy vasárnap reggel a hitvesi ágyban
megfojtotta a feleségét, bűntettét érthetetlen módon legalább annyira az
általa képviselt marxizmus, mint megbomlott elméje számlájára írták.
A tévéműsorokban felbukkantak az „ideológiák“ ellen küzdő „új
filozófusok”, akik Szolzsenyicint és a gulagot zászlajukra tűzve akarták
elhallgattatni a forradalomról álmodozókat. A szenilisnek tartott és
bármiféle tévészereplést továbbra is elutasító Sartre-ral vagy a túlságosan
hadaró Beauvoirral szemben ezek a filozófusok fiatalok voltak, és mindenki
számára érthető módon „szólították meg” az embereket, akikre
megnyugtatólag hatott, hogy nincs baj a felfogóképességükkel. Érdekesek
voltak ezek az erkölcsi felháborodásuknak hangot adó műsorok, de nem
nagyon értettük, hova akarnak kilyukadni – hacsak nem a Baloldali Unió
potenciális szavazóinak elbátortalanítása volt a cél.
Mi, akiknek gyerekkorunkban előírták, hogy jó cselekedetekkel nyerjük
el az üdvösséget, filozófiaórán azt tanították, hogy Kant kategorikus
imperatívuszát kövessük, Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája
mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesüljön,
Sartre-ral és Marxszal arra buzdítottak, hogy változtassuk meg a világot –
akik ’68-ban elhittük, hogy ez lehetséges –, semmi reménykeltőt nem
találtunk a mondandójukban.
A hivatalos híradások nem szóltak a külvárosokról és az újonnan érkező
családokról, akiknek a panellakótelepek korábbi lakói a szemükre vetették,
hogy másképp beszélnek és esznek, mint mi. Szerencsétlen sorsú,
„hátrányos helyzetű“ emberek csoportjaiból összeverődő, homályos, rosszul
ismert népesség volt ez, el sem jutott hozzájuk a társadalmat magába
szippantó boldogságeszme, és nem volt más választásuk, mint hogy
„nyúlketrecnek” csúfolt szűk lakásokban éljenek, ahol nyilvánvalóan senki
sem lehetett boldog. A bevándorlót továbbra is az útgödrök mélyén
védősisakja alól ki sem látszó kubikos és a kukásautóba kapaszkodó
utcaseprő testesítette meg, kizárólag gazdasági tényezőként léteztek. Ezt
mintegy dicséretképpen hozták fel a diákok, amikor az iskolában évente
megrendezett erkölcsi vitában így érveltek, abban a meggyőződésben, hogy
kikezdhetetlen érvet találtak a rasszizmus ellen: szükségünk van rájuk, hogy
elvégezzék azt a munkát, amire a franciák már nem hajlandók.