Az egész korszakot belengő vigasztalan hangulatot tovább rontotta az
ismert gondolkodók és énekesek halála. Barthes halála váratlanul ért
minket. Sartre-éra számítani lehetett, és be is következett, fenségesen.
Egymillió ember kísérte utolsó útjára, és amikor a koporsót sírba helyezték,
Simone de Beauvoir fejéről lecsúszott a turbán. Sartre kétszer annyi évet
élt, mint Camus – aki már régóta ott nyugodott Gérard Philipe mellett,
ugyanazon az 1959–60-as télen eltemetve.
Brel és Brassens halála, akárcsak korábban Piafé, még inkább megzavart
minket, mintha azt képzeltük volna, hogy életünk végéig velünk maradnak,
annak ellenére, hogy már csak elvétve hallgattuk őket, az egyik túl sokat
moralizált, a másikban meg kedves anarchistát láttunk, jobban kedveltük
Renaud-t és Souchont. Egészen más volt Claude François szánalmas halála,
őt a fürdőkádjában érte áramütés egy nappal a választások első fordulója
előtt – ahol a baloldal mindenki legnagyobb meglepetésére alulmarad –,
vagy Joe Dassiné, aki körülbelül egyidős volt velünk, és amikor hirtelen itt
hagyott minket, egy csapásra távolinak éreztük 1975 tavaszát, Saigon
elestét és az Indián nyár című dalból sugárzó reményt.
A hetvenes évek végén, a családi étkezések során, amelyek hagyományát
megőriztük, bármilyen távol kerültünk is földrajzi értelemben egymástól, az
emlékezet egyre rövidült.
A Szent Jakab-kagyló és a hentesnél – nem pedig a bevásárlóközpontban
- vásárolt marhasült meg „a mélyhűtött ugyanolyan jó, mint az igazi”
felkiáltással készen vett tejszínes-sajtos rakott burgonya mellett autókról és
különböző márkák összehasonlításáról, új építkezésről vagy egy régi ház
megvételéről, a legutóbbi vakációról, az idő és a dolgok feléléséről volt szó.
Ösztönösen kerültük a régi társadalmi irigységeket felélesztő, kulturális
különbségeket kidomborító témákat, a közös jelenről beszéltünk, a korzikai
plasztikbombákról, a spanyolországi és írországi merényletekről, Bokassa
gyémántjairól, az Hasard d’Estaing álnéven aláírt pamfletről, Coluche^20
elnökjelöltségéről, Björn Borgról, az E123 ételszínezékről, a filmekről, A
nagy zabálásról, amit mindenki látott, kivéve a nagyszülőket, akik
egyáltalán nem jártak moziba, és a Manhattanről, amit csak a bennfentesek
ismertek. A nők időnként félrehúzódtak, és megvitattak egymás között pár
háztartási témát – mint a matracvédő lepedők összehajtogatása, a térdénél
kikopó farmernadrág, az abroszból sóval eltávolítható borfolt –, mert a
beszélgetés során továbbra is a férfiak vitték a szót.