Annie Ernaux - Évek

az Egy hatás alatt álló nő és az Egy nő azonosítása című filmeket,
elolvasták A balkezes asszonyt és A hűséges asszonyt. Hónapokon át újabb
meg újabb jelenetekre és fásult kibékülésekre, barátnőkkel folytatott
beszélgetésekre volt szükség ahhoz, hogy elszánják magukat a válásra, a
szülőknek, akik az esküvő idején előre figyelmeztették őket, nálunk nincs
válás, óvatosan értésére kellett adni, hogy viszály van a házastársak között.
A szakítási folyamat során valószínűleg a közösen szerzett bútorok és
készülékek leltárba vétele jelentette azt a pontot, ahonnan már nem volt
visszaút. Felsoroltuk a tizenöt év alatt felhalmozott tárgyakat:
szőnyeg 300 frank hifitorony 10 000 akvárium 1000 marokkói tükör 200
ágy 2000 nádfonatú karosszékek 1000 gyógyszeres szekrény 50 stb.
Marakodtunk rajtuk, hol a kereskedelmi értékükre – „ez már fabatkát sem
ér“ –, hol a használati értékükre – „nekem nagyobb szükségem van a
kocsira, mint neked” – hivatkozva. Amire közös életünk kezdetén
mindketten vágytunk, aminek a megszerzése örömmel töltött el, és a lakás
díszleteihez tartozott vagy mindennapi használati tárggyá vált, az
visszanyerte kezdeti, elfeledett státuszát, beárazott termék lett belőle.
Ahogy a beszerzendő tárgyak listája, a serpenyőktől a lepedőkig, korábban
a házasság időtállóságának jele volt, a szétosztandó tárgyak jegyzéke most a
szakítást tette kézzelfoghatóvá. Végleg eltörölte a közös kíváncsiságot és
vágyakat, a vacsora után átnézett katalógusok alapján leadott rendeléseket,
a Darty üzletekben a két különböző gáztűzhelymodell közti tétovázást, a
kockázatos utazást a kocsi tetejére erősített fotellel, amelyet egy ószerestől
vettünk egy nyári délután. A leltár a házaspár halálának tanúsítványa volt.
Ezt követte az ügyvédi konzultáció, történetünk jogi nyelven való
megfogalmazása, amely a „házassági közösség felbontása” banális és
személytelen fordulatával a szakításból egy csapásra kiűzte az érzelmi
elemeket. Legszívesebben elmenekültünk volna, és hagytuk volna, hogy
minden maradjon a régiben. De éreztük, hogy már nincs visszaút, készek
voltunk vállalni a válással járó gyötrelmeket, a fenyegetéseket, sértéseket,
kicsinyességet, készek voltunk feleannyi pénzből élni, mindenre készek
voltunk, csak hogy újra vágyakozva tekinthessünk a jövőre.
Színes fénykép: egy nőt, egy tizenkét év körüli kisfiút és egy férfit
ábrázol egymástól kissé távol, mintegy háromszög alakban elrendezve:
napfénytől fehérlő, homokos téren állnak egy múzeumra emlékeztető épület
előtt, alakjuk árnyékot vet a földre. A jobb oldalon a férfit látjuk háttal,
Mao-öltöny jellegű fekete együttesben, karját felemelve az épületet filmezi.