Annie Ernaux - Évek

Ebből a spanyolországi utazásból a következő pillanatok maradnak meg:
a salamancai főtéren, amikor egy árnyékos helyen ittak valamit, nem
tudta levenni a szemét egy negyven körüli nőről, akit virágos blúzában,
térdig érő szoknyájában, kezében kis táskával bárki derék családanyának
nézett volna, s aki férfiakat szólítgatott le az árkádok alatt a toledói Escurial
Hotelben éjjel arra riadt fel, hogy nyögéseket hall, berohant a szomszédos
gyerekszobába. A gyerekek békésen aludtak. Amikor visszament lefeküdni,
rájöttek a férjével, hogy egy nő szűnni nem akaró, kéjes nyögéseit hallják, a
patio falai az összes nyitott ablakú szobában visszaverték a sikongatását. Ő
pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek, alvó férje mellett maszturbált
Pamplonában, ahol három napot töltöttek a Szent Firminus-ünnepek alatt,
egy délután, amikor egyedül szunyókált az ágyon, úgy érezte magát, mint
tizennyolc éves korában a lánykollégiumi szobájában, mintha semmi sem
változott volna: ugyanaz a test, ugyanaz a magány, ugyanaz a
cselekvésképtelenség. Az ágyból hallotta, ahogy állandó zenekísérettel
körbehordozták a városban az óriási bábukat. Ugyanazt érezte, mint régen:
hogy kimarad az ünnepből.
Ezen az 1980-as nyáron fiatalsága végtelen, fényben úszó térként jelenik
meg előtte, amelynek minden egyes pontján ott van, de mai szemével csak
az összképet látja, a részletek összemosódnak. Megdöbbenti, hogy ez a
világ már mögötte van. Ebben az évben értette meg először a csak egy
életem van fordulat rettenetes jelentését. Talán saját jövőbeli képére ismer a
Cría cuervos című filmben – egy másik, immár oly távoli, valószerűtlenül
forró nyáron, az „aszály” nyarán látta, és mélységesen felkavarta –, ahol
egy béna, néma öregasszony egyfolytában a falra függesztett fényképeket
nézi, arcát könnyek szántják, s közben ugyanazok a dalok csendülnek fel
újra meg újra. A filmek, amelyeket ekkoriban látott vagy látni szeretne, a
Wanda, az Egyszerű történet, narratív sémákat alakítanak ki benne,
amelyekben saját életét keresi. Azt várja tőlük, hogy felvázolják előtte a
jövőt.
Olyan érzése van, mintha egy könyv magától íródna mögötte, egyszerűen
attól, hogy él, de ez illúzió.
Észrevétlenül megszabadultunk a letargiától.
Az emberek Coluche derűs, csúfondáros tekintetével figyelték a
társadalmat és a politikát. A gyerekek ismerték az összes betiltott jelenetét,
mindenki folyton azt ismételgette, „ez új, ez most jelent meg“. Coluche
képe a „nevetéstől hétrét görnyedő” Franciaországról illett a miénkhez, és