Annie Ernaux - Évek

támadt revolverrel II. János Pálra egy török, rosszkor történt a merénylet, el
fogjuk felejteni.
Minden lehetségesnek tűnt. Minden csupa újdonság volt. Olyan
kíváncsian figyeltük a négy kommunista minisztert, mint valami egzotikus
állatfajt, csodálkoztunk, hogy nincs szovjet kinézetük, és beszédükön nem
érezhető Marchais vagy Lajoinie hanghordozása. Elérzékenyülve láttuk,
hogy egyes képviselők pipáznak és körszakállt viselnek, mint a hatvanas
évek egyetemi hallgatói. Könnyednek tűnt a légkör, fiatalabbnak az élet.
Visszatértek az olyan szavak, mint burzsoázia, társadalmi osztály.
Elszabadult a nyelv. Amikor vakációra indultunk, a kocsiban a maximális
hangerőre tekert Iron Maiden-kazettákat és a Carbone 14 rádióban^22 David
Grossexe kalandjait hallgatva úgy éreztük, hogy új korszak köszöntött ránk.
Emlékezetünk szerint még soha nem értünk el ennyi mindent alig pár
hónap alatt (amit aztán rögtön el is felejtettünk, mert fel se merült bennünk,
hogy visszatérhetne a korábbi helyzet). Eltörölték a halálbüntetést, a
társadalombiztosítás támogatta az engedélyezett terhességmegszakítás
költségét, rendezték az illegális bevándorlók papírjait, törvényessé vált a
homoszexualitás, egy héttel nőtt az éves szabadság, egy órával csökkent a
munkahét stb. De a nyugalom nem tartott sokáig. A kormány pénzt
követelt, az állampolgároktól kért kölcsön, leértékelte a nemzeti valutát,
átváltási ellenőrzéssel akarta megakadályozni, hogy a frank kikerüljön az
országból. Zord lett a légkör, a hivatalos beszédek – „szigort“ és
„megszorításokat” emlegetve – büntetéssel fenyegettek, mintha az emberek
törvénytelenül jutottak volna több időhöz, pénzhez és joghoz, és vissza
kellene térni a közgazdászok által diktált természetes rendhez. Mitterrand
már nem beszélt „baloldali népről”. Még nem haragudtunk rá nagyon, nem
olyan volt, mint Thatcher, aki hagyta, hogy Bobby Sands éhen vesszen, és a
Falkland-szigetekért katonákat küldött a halálba. De május tizedike kínos,
már-már nevetséges emlékké vált. Olyan érzésünk lett, mintha az
államosítások, a fizetésemelések, a munkaidő csökkentése, mindaz, amit mi
az igazságosság érvényesülésének és egy másféle társadalom eljövetelének
hittünk, valójában a népfront monumentális emlékünnepélyének része lett
volna, rég letűnt eszmények rituális felmutatása, amelyekben az ünneplők
talán nem is hittek. Az esemény elmaradt. Az állam megint eltávolodott
tőlünk.
Közelebb került viszont a médiához. A politikusok rendszeresen
szerepeltek a tévében, drámai zenével felvezetett, ünnepélyes keretek között