Annie Ernaux - Évek

Sulitzertől Philippe de Villiers-ig, és glóriát vont a „nincstelenségből
feltörő” Bernard Tapie feje köré. Lyukat beszéltek a hasunkba.
Nem hittünk nekik. Megfagyott az ereinkben a vér, ha a nanterre-i RER-
állomással szemben,^23 az egyetem mellett, egy szürke betonépület tetején
megláttuk a munkaügyi hivatal hatalmas „ANPE” feliratát. Annyi férfi, és
most már egyre több nő is kéregetett az utcákon, hogy a végén új
mesterségnek tekintettük a koldulást. A bankkártyával láthatatlanná vált a
pénz.
Remény híján csak jelvényekkel, felvonulásokkal, koncertjegyek és
lemezek vásárlásával tudtunk „könnyíteni a szívünkön”, tiltakozni az éhség,
a rasszizmus, a szegénység ellen, kiállni a világbéke, a Solidarność, a
rászorulók élelmezését segítő Restos du Cœur egyesület mellett, küzdeni
Mandela és Jean-Paul Kaufmann kiszabadításáért.
A külvárosokról homályos kép élt az emberek fejében, sártengerrel
körülvett panellakótelepek jutottak róluk eszükbe, a busz- és RER-
végállomásoktól északra, vizeletszagú lépcsőházakkal, betört
ablaküvegekkel és nem működő lifttel, a pincében elhajigált fecskendőkkel.
A „külvárosi fiatalokat“ nem emlegették a többi fiatallal egy lapon, külön
kategóriát képeztek, civilizálatlannak és kicsit ijesztőnek tartották őket, és
hiába születtek az országban, nem számítottak igazi franciának, de voltak
rendőrök, tűzoltók és csodálatos tanárok, akik az ő terepükön „vállalták a
küzdelmet”. A „kultúrák közti párbeszéd” abban merült ki, hogy
elsajátították a beszédmódjukat, akcentusukat és betűk, szótagok
felcserélésére épülő szlengjüket majmolva. Kollektív nevet kaptak – les
Beurs –, amely egyszerre foglalta magába származásukat, bőrszínüket és
beszédmódjukat. Megvető módon nekik szentelték a je parle la France
(beszélek Franciaországul) sorozat egyik epizódját. Sokan voltak, nem
ismertük őket.
Felbukkant egy szélsőjobboldali figura, Jean-Marie Le Pen, akit láttunk
már korábban is, akkoriban fekete szemtapaszt viselt, mint Mose Dajan.
A városok külterületén a hatalmas, vasárnap is nyitva tartó raktárüzletek,
vásárcsarnokok ezernyi cipőt, szerszámot, bútort kínáltak. A hipermarketek
egyre bővültek, a bevásárlókocsikat nagyobbakra cserélték, ha lehajoltunk,
alig értük el az aljukat. Kicseréltük a tévét, hogy lehessen SCART-
csatlakozónk és DVD-lejátszónk. Az újdonság megjelenése megnyugtatóan
hatott az emberekre, már nem izgatta képzeletüket a folytonos fejlődés
gondolata, hiszen ott volt előttük a kézzelfogható bizonyosság. Az új