Annie Ernaux - Évek

tárgyak nem keltettek sem bámulatot, sem szorongást, az egyéni szabadság
és örömszerzés újabb lehetőségét láttuk bennük. A CD-lemezek
megjelenésével már nem kellett negyedóránként felállni, hogy megcseréljük
az oldalt, a távirányító pedig lehetővé tette, hogy egész este el se
mozduljunk a kanapéról. A videókazettákkal valóra vált a nagy álom, az
otthoni mozi. A Minitel képernyőjén néztük meg a telefonszámokat és a
vasúti menetrendet, a horoszkópunkat és a pornóoldalakat. Végre mindent
otthon csinálhattunk anélkül, hogy bárkitől bármit kértünk volna,
szégyenérzet nélkül bámulhattuk közvetlen közelről a nemi szerveket és a
spermát. A megdöbbenés hamar elmúlt. Elfelejtettük, hogy korábban ezt
elképzelhetetlennek tartottuk volna. Most ott volt előttünk. És nem történt
semmi. Egyszerűen elégedettséggel töltött el, hogy büntetlenül
hozzájuthatunk a korábban tiltott gyönyörökhöz.
A walkmannel a zene életünkben először behatolt a testünkbe, benne
élhettünk, a világtól elbarikádozva.
A fiatalok józanok voltak, lényegében ugyanúgy gondolkodtak, mint mi.
A gimnáziumban nem keltettek felfordulást, nem tiltakoztak sem a tanterv,
sem a házirend, sem a tanári tekintély ellen, és elfogadták, hogy unatkoznak
az órák alatt. Az iskolán kívül feléledtek. Playstationjükön vagy Atari
konzoljukon játszottak, szerepjátékokban vettek részt, szenvedélyesen
érdeklődtek a személyi számítógépek iránt, mindenáron meg akarták kapni
az Oric 1 nevű első generációs készüléket, a Les enfants du rock, a Bonsoirs
les clips zenei műsorokat és a Les Nuls humoristacsoport kabaréadásait
nézték a tévében, Stephen Kinget és a mi kedvünkért a Phosphore című
ifjúsági magazint olvasták. Funk rockot, kemény rockot vagy rockabillyt
hallgattak. Nem számított más, csak a lemezek és a walkman, a zenében
éltek. Házibulikon őrjöngték ki magukat, ahol egész biztosan füveztek.
Tanultak. Keveset beszéltek a jövőjükről. A nap bármely órájában
kinyitották a fridzsidert vagy a konyhaszekrényt egy Danette
krémdesszertért, Bolino instant tésztáért vagy egy kis Nutelláért, és nálunk
szeretkeztek a barátnőjükkel. Nem jutott idejük mindenre, sportolásra,
festésre, filmklubra, iskolai kirándulásokra. Semmit nem vetettek a
szemünkre. Az újságírók „tök mindegy” generációnak nevezték őket.
A lányok és a fiúk óvodáskoruk óta együtt növekedtek, az ártatlanság és
egyenlőség légkörében. Mindannyian ugyanazt a durva és közönséges
nyelvet beszélték, rohadéknak titulálták a másikat, és elküldték egymást a
francba. Úgy éreztük, hogy nagyon a „maguk módján“, „természetesen”