Annie Ernaux - Évek

viszonyulnak mindahhoz, ami nekünk az ő korukban gyötrelmet okozott: a
nemi élethez, a tanárokhoz, a szülőkhöz. Háromszor is meggondoltuk,
mielőtt kérdeztünk tőlük valamit, nehogy azzal vádoljanak, hogy
csesztetjük őket, és a falra másznak tőlünk. Engedtük, hogy olyan szabadok
legyenek, amilyenek mi szerettünk volna lenni annak idején, de közben
diszkréten felügyeltük a viselkedésüket és a hallgatásukat, ahogy a korábbi
anyák tették a gyerekeikkel, nemzedékről nemzedékre. Csodálkozva és
elégedetten figyeltük, milyen önállóak és függetlenek: mintha valami
olyasmit vívtak volna ki, amiért nemzedékek sora küzdött.
Volt mit tanulnunk tőlük a tolerancia, a rasszizmus elleni harc, a
pacifizmus és az ökológia terén. Nem érdekelte őket a politika, de minden
nemes ügyet a magukénak éreztek, nekik szólt a jelszó: Touche pas à mon
pote, „El a kezekkel a barátomtól!“, megvették az etiópiai éhezők
megsegítésére kiadott lemezt, részt vettek a maghrebi származású francia
fiatalok rasszizmusellenes felvonulásán. Azonnal ugrottak, ha sérülni vélték
a „másság iránti jogot”. Erkölcsi világnézetük volt. Imponáltak nekünk.
Az ünnepi ebédek alkalmával egyre ritkábban elevenítettük fel a múltat.
Az asztaltársaság fiatal tagjait nem érdekelték a mi felnőtté érésünkkel
kapcsolatos nagy történetek, minket pedig hozzájuk hasonlóan
elborzasztottak a háborúk és a népek közti gyűlölködés. Ugyanígy nem
beszéltünk se Algériáról, se Chiléről vagy Vietnámról, se ’68 májusáról, se
az abortusz legalizálásáért folytatott harcról. Csak a gyerekeinknek voltunk
kortársai.
A múlt elhagyta a családi asztalokat, kiszakadt a tanúk testéből és
hangjából. Csak a televízióban lehetett találkozni vele, személytelen
hangalámondással kísért dokumentumfilmekben. Az „emlékezés feladata”
állampolgári kötelesség volt, az igaz lelkiismeret jele, újfajta patriotizmus.
Miután negyven éven át elfogadtuk a holokauszttal kapcsolatos közönyt –
nem állíthattuk, hogy az Éjszaka és köd című film vagy Primo Levi és
Robert Antelme könyvei tömegeket vonzottak volna –, szégyenérzet fogott
el, de ez a szégyen kései volt. Csak akkor szembesültünk elborzadva azzal,
micsoda embertelenségre képes az emberi lélek, amikor megnéztük a Soá
című filmet.
Az embereken kitört a családfakutatás iránti szenvedély. Szülőföldjük
polgármesteri hivatalaiban születési és halotti anyakönyvi kivonatok után
kutattak, elbűvölve és csalódottan álltak a néma levéltári dokumentumok
előtt, amelyeken csak nevek, dátumok és foglalkozások szerepeltek: