Annie Ernaux - Évek

kifulladva szalad a randevújára, ugyanúgy megérintik a szerelmes dalok.
Ugyanazok a vágyak munkálnak benne, de már szégyenérzet nélkül
szeretné valóra váltani őket, képes bevallani, hogy szexelni szeretne. Most
teste feltétlen igenlésével valósítja meg a „szexuális forradalmat”, teszi
nyilvánvalóvá, hogy jó ideje szakított a ’68 előtti értékekkel, s közben azzal
is tisztában van, hogy az ő korában tünékeny már a szépség. Fél, hogy
megöregszik, hogy hiányozni fog neki a vér szaga. Nemrég kővé dermedve
olvasta egy hivatalos levélben, hogy 2000-ig szól a kinevezése. Addig azt
hitte, hogy ez az évszám csak képzeletben létezik.
A gyerekei ritkán jelennek meg a gondolataiban, ugyanígy viszonyult a
szüleihez is kislány- vagy kamaszkorában, teljesen összeforrt velük. Mivel
már nem feleség, anyaként is más lett, egyszerre nővér, barátnő,
programvezető, ő szervezi meg a hétköznapi életet, amelyben minden
egyszerűbb lett a válás óta: mindenki akkor eszik, amikor akar, ölében
tálcával a tévé előtt. Időnként csodálkozva nézi őket. Szóval a várakozás,
hogy megnőjenek, a mézes tejbegríz, az iskolakezdés, aztán a felső tagozat
első napja ehhez a két nagy fiúhoz vezetett, akikről – gyanítja – alig tud
valamit. Nélkülük nem tudna tájékozódni az időben. Amikor egy
játszótéren kisgyerekeket lát a homokozóban, csodálkozik, hogy már
emlékként tudja felidézni a saját fiai gyerekkorát, és hogy milyen távoli
mindez.
Jelenlegi életének fontos pillanatai a szeretőjével való délutáni
találkozások a Danielle Casanova utcai szállodában, és a tartós kórházi
kezelés alatt álló anyjánál tett látogatások. Olyan szoros az összefüggés a
kettő között, hogy néha már-már azt hiszi, nem is két külön emberről van
szó. Mintha ugyanúgy érintené meg zavarodott elméjű anyja bőrét és haját,
ahogy a szeretőjét simogatja. Szeretkezés után félálomba szenderül,
szorosan hozzábújik a férfi robusztus testéhez, és fülében a beszűrődő
autózajjal eszébe jutnak más alkalmak, amikor ugyanígy ledőlt napközben:
yvetot-i gyerekkora, amikor vasárnaponként anyja hátának támaszkodva
olvasott, angliai bébiszitter-időszaka, amikor takaróba bugyolálta magát a
villanymelegítő mellett, a pamplonai Maisonnave Hotel. Minden
alkalommal ki kellett kecmeregnie ebből a kellemes ernyedtségből, felkelni,
leckét írni, kilépni az utcára, dolgozni, társadalmi életet élni. Ilyenkor úgy
gondolja, hogy két, egymást keresztező tengely jelképezhetné az életét, a
horizontálison ott lenne mindaz, ami egy adott pillanatban megtörtént vele,