Annie Ernaux - Évek

amit látott, hallott, a másik, vertikális tengelyen pedig csak néhány
éjszakába vesző kép.
Mivel most, hogy ismét magányos, felfedezi a házasélet által
elhomályosított gondolatokat és érzéseket, felmerül benne, hogy könyvet ír
a „női sorsról” 1940 és 1985 között, olyasfélét, mint Maupassant Egy
asszony élete című regénye, egyszerre éreztetve az idő múlását önmagában
és önmagán kívül, a történelemben, olyan „totális regényt”, amelynek a
végén mindenkit és mindent elveszítene, a szüleit, a férjét, a családi fészket
elhagyó gyerekeket, az eladott bútorokat. Fél, hogy elveszne a rögzítendő
valóság tárgyainak rengetegében. És hogyan tudná strukturálni ezt az
eseményeket, újsághíreket, sok ezer napot magába foglaló, egészen máig
elvezető emlékezetet?
Ebből a távolságból már csak egyetlen kép maradt 1981. május 8-áról, a
kihalt utcán ballagó, kutyáját sétáltató idős asszonnyal, holott pontosan két
perccel később az összes tévécsatorna és rádióadó bemondta az új
köztársasági elnök nevét – Rocard-ét, aki úgy bukkant fel a képernyőn, mint
egy skatulyából kipattanó ördög, Mindenki a Bastille-hoz!
A közelmúltból pedig:
Michel Foucault halála, a Le Monde szerint vérmérgezés vitte el június
végén, a magániskolák hatalmas, pliszírozott szoknyás, fehér blúzos
tömeget felvonultató tüntetése előtt vagy után – két évvel korábban Romy
Schneideré, aki olyan szép volt Az élet dolgai című filmben, és akit először
a Sissi első részében látott, már amikor, mert a fiú, akivel csókolózott, a
fejével eltakarta előle a filmvásznat a nézőterem hagyományosan e célra
használt utolsó sorában a kamionsofőrök útlezáró akciója az egyik februári
szünet előestéjén vasipari munkások – akiket ő a Lip óragyár dolgozóival
társított – autógumikat égettek a vasúti síneken, ő pedig A szavak és a
dolgok című Foucault-esszét olvasta a mozdulatlan TGV-szerelvényben
Éreztük, hogy a soron következő választáson a jobboldal mindenképpen
vissza fog térni a hatalomba. Hogy sorsszerűen beteljesül a közvélemény-
kutatások jóslata, és menthetetlenül bekövetkezik az „együttélésnek”
nevezett, ismeretlen helyzet, mint valami bevallatlan vágy, amelyet a média
örömmel tüzelt. A fiatalok foglalkoztatására kitalált közhasznú munka, az
elegáns Laurent Fabius, akit Chirac jól megleckéztetett a tévében, az
Élysée-palotában fogadott maffiózó külsejű, fekete napszemüveges
Jaruzelski, a Greenpeace Rainbow Warrior nevű hajója ellen szervezett
merénylet – a baloldali kormány mintha hibát hibára halmozott volna. Még