ÖTVENÖTÖDIK JELENET
A pszichológusnál
- Franciaország fővárosa?
- Nem emlékszem.
- Svédország legmagasabb hegye?
- Nem tudom.
- Az Amerikai Egyesült Államok elnöke?
2016-ban a pszichológusnál ülök, hogy elvégezzen rajtam egy
neuropszichiátriai vizsgálatot. Több száz oldal elolvasása után majdnem
biztos vagyok. Több ezer oldal elolvasása után egy szinte tökéletes kép
rajzolódik ki előttem. Nemcsak a lányaimról, hanem magamról is. De
papíron akarom látni.
Nem mintha azt hinném, hogy ez bármit is megváltoztatna, de mégis
tudni akarom.
Ha más miatt nem, legalább azért, hogy segítsen a környezetemnek. Bár
őszintén szólva, épp most ez a legkevésbé sem érdekel. Mindössze
iszonyúan fáradt és szomorú vagyok, és arra gondolok, hogy talán van
valami, amire valaki ott kinn gondol, és aminek a hatására lesz erőm, hogy
reggel kikeljek az ágyból.
Valami, ami erőt ad ahhoz, hogy elbírjon a lábam. Valami, ami segít
abban, hogy túllássak az engem körülvevő reménytelen sötétségen. Tehát
kitöltök minden papírt. Válaszolok minden kérdésre. Ezredszer.
A pszichológusnő csak beszél, beszél, de én alig hallom, mit mond.
Vagyis hallani hallom, de képtelen vagyok válaszolni. Valahogy leragadnak
a gondolataim. Szeretnék kérni egy pohár vizet, de nem jut eszembe a szó,
hogy miből iszunk vizet.
Pohárból.