Fogalmunk sincs, mit kezdjünk magával. Maga aztán tényleg reménytelen
eset – mondták a tanáraim a stockholmi Operaművészeti Főiskolán
(Operahögskolan), amikor elérkeztünk odáig, hogy a záróvizsga előadását
megtervezzük.
A rektor ugyanezt mondta.
Nemigen tudjuk, hova tegyük magát, hová tartozik.
És ezt nem viccből mondták, vagy legalább pozitív értelemben, hanem
mintha vétettem volna valamit.
Volt bennem valami, ami zavarta őket.
Két főiskolai képzésre jártam egyszerre: a Zeneművészeti Főiskolán
akartam diplomát szerezni, ugyanakkor jártam az Operaművészeti Főiskola
továbbképző szakára is. Továbbá főállásban énekeltem a Gustaf Sjökvist
vezette Rádiókórusban, és táncosként dolgoztam az Oscarsteatern
előadásain is, valamint beugró voltam a Cyrano de Bergerac női
címszerepében.
Több diákkölcsönt nem vehettem fel, kénytelen voltam eltartani magam,
és ezzel nem is volt semmi problémám. Remekül éreztem magam. Kiválóan
megfelelt nyughatatlan természetemnek, hogy ide-oda rohangáljak egyik
feladattól a másikig, egyik környezetből a másikba. Mindamellett
hihetetlenül tanulságos is volt.
Énekeltem, aludtam, táncoltam és mindenre jutott időm. Amire talán
mégsem, azok az egyetemi társaim voltak. Nem jártam az általuk rendezett
bulikra, ahol úgyis csak ugyanolyan elveszettnek éreztem volna magam,
ahogy mindig, minden bulin. De engem ez nem zavart, mivel végre
megtaláltam azt a helyet, ahol a létezési módom nemcsak működött –
hanem kiválóan működött.
