Mikor a lányoknál végül – végre – felállították a diagnózist, hirtelen
felüvöltött a társadalom, hogy inflálódnak a diagnózisok! És ez
természetesen éppoly őrültség, mint amilyennek hangzik. De mindez a
tudatlanság természetesen nem a fiúk hibája. Az ő problémájuk mit sem
csökken azáltal, hogy a lányokról eddig tudomást sem vettek, és számukra
is fontos, hogy minden szükséges segítséget megkapjanak – ráadásul ki kell
bírniuk a rivaldafénnyel járó negatív hatásokat is, például azt, hogy
jellemző „viselkedésüket” gyakran nyíltan gúnyolják, még az iskolai
személyzet és a szülők is. Vagy hogy bárki kiolvashatja a folyamatosan
visszatérő és hihetetlenül közkedvelt, Le a baseball-sapkával, és tanulj
tisztességet! típusú vitairatokból a megoldást.
Annak ellenére, hogy a kutatás teljesen mást mond.
Svenny Kopp lassan lekerekíti az előadását.- Az elmúlt éveim azzal teltek, hogy kutatóként olyan lányokat
vizsgáltam, akik autisták, akiknek ADHD-ja, Tourette-szindrómája van,
vagy az égvilágon semmi, és kijelenthetem, hogy olyan családokról van
szó, akik egy teljesen másik bolygón élnek. Tulajdonképp el sem lehet
képzelni, mekkora a különbség, és mekkora nyomás alatt élnek azok a
családok, amelyekben ilyen nehézségekkel rendelkező lányok vagy akár
fiúk élnek. Ezek a családok elképesztő nyomás alatt élnek. - A válási arány magasabb, mint más családoknál. És elsősorban az
anyákon igen nagy a terhelés, amely szinte... hát igen, amely ma már nem
elfogadható... nemigen... nem tudjuk kezelni ezt a családi problematikát,
mert már nem egy jóléti Svédországban élünk.
Az anyák éveken keresztül kénytelenek elviselni ezt a nyomást,
ugyanakkor gyakran szembekerülnek a különböző hivatalnokok
értetlenségével is.
Az aulából kifelé menet Gabriella tízéves gyerekekről beszél, akik kiégtek,
és ez úgy hangzik, mint egy rossz szociáldarwinista vicc, de tudom, hogy
igaz. Én is saját szememmel láttam. Mesél egy Asperger-szindrómás