NYOLCVANNEGYEDIK JELENET
Amikor már kikapcsoltuk a mikrofont
Miután néhány órát az egyetemen voltunk, elsétálunk a közeli Trópusi ház
melletti kertbe, és megebédelünk. Roxy végre kap egy nagy tál vizet, amit
azonnal lelkesen belefetyel a hőségben, mielőtt bemászik az asztal alá, és
kényelmesen elnyújtózkodik. Mi vegán ebédet rendelünk, Greta pedig a
hazaútra tartalékolja babkrémmel teli befőttesüvegét.
- Én is szinte minden nap ugyanazt eszem – mondja Kevin Gretának. –
Leginkább brokkolin és kenyéren élek. Mindenki azt hiszi, hogy viccelek,
ha ez szóba kerül, de hát ez egyszerű és praktikus. És különben is nagyon
szeretem a brokkolit és a kenyeret.
Greta válaszként finoman bólint, én meg feltételezem, hogy Kevin ezt
félig viccből mondja, és inkább együttérzése jeléül, mintsem hogy jelezze
különcségét.
Beszélünk a Lewes-ben töltött nyarakról, amikor Greta még kicsi volt, és
természetesen elmesélem a gyerekkori élményeimet Whitby kolostorából.
Átlépünk az angolul beszélő svédek szerepébe, és természetesen kicsit
mások vagyunk, mint akkor, ha svédül beszélünk. - El kell jönnöd egyszer Dalhallába{10} – mondjuk, és Kevin
természetesen megkérdezi, mégis milyen messze van Uppsalától. – 200-250
kilométer? - Simán elbiciklizhetsz oda – mondja neki Isak olyan hangsúllyal, hogy
azonnal megértjük, hogy Kevin remek kerékpáros.
Kevin kedves, nyitott angol, amilyenek az angolok általában. Vicces,
érdeklődő és megértő.
Barátságokról beszélünk, amelyeknek ki kell állnia a próbát, ha az ember
hagyja, hogy a klímaválság hasson rá és megváltoztassa az életét, de Kevin
azt mondja, hogy neki ezzel sosem volt különösebb problémája.