NYOLCVANHATODIK JELENET
Végrendelet a történelmi bőség idejéből az összes
elkövetkező nemzedéknek
Eljön az az idő, amikor mi már nem leszünk.
Eljön az az idő, amikor a gyerekeink, az unokáink és azok gyermekei
sem lesznek már.
Eljön az az idő, amikor legjobb esetben tovább élünk egy családfán, egy
winchesteren vagy egy poros fényképen, amelyen igazából már senki sem
ismer fel senkit.
Ez nyomasztó gondolat. És semmivel sem válik könnyebbé attól, ha
belátjuk, hogy végső soron nemcsak az élményeink, a jócselekedeteink és
emberségességünk fog számítani. Mert menet közben kiderült, hogy abból
az egészséges, humanista alapnevelésből, amelyet szinte valamennyien
megkaptunk, egy apró részlet kimaradt: az ökológiai lábnyomunk.
Eljön ugyanis az az idő, amikor mi már mindannyian messze járunk,
mindannyiunkat elfelejtették, és az egyetlen, ami megmarad belőlünk, az
bizony mindazon üvegházhatású gázok tömege, amelyet többé-kevésbé
tudatlanul felbocsátottunk a légkörbe.
Amikor munkába mentünk.
Amikor a szupermarketbe mentünk.
Vagy a H&M-be.
Vagy egy tévéfelvételre Tokióba.
A kibocsátott gázok egy része ezer évig fog odafenn keringeni.
Más részét megkötik a fák és a növények.
Bizonyos része esetleg felszippantható és a föld mélyén tárolható egy
olyan találmánnyal, amit még fel sem találtak.