De Greta nem ért egyet velem. Legörgeti az Instagram-áradatomat.
Dühös.
- Mondj egyetlenegy hírességet, aki kiáll a klímaváltozás kérdéséért?
Mondj egyetlenegy hírességet, aki hajlandó lemondani arról a fényűzésről,
hogy összevissza repkedjen a világban! - Ők másért harcolnak – próbálkozom, de egyetlen ütős érv sem jut
eszembe. - Rendben. Akkor mondj egy példát, miért vagy mi ellen harcolnak,
kivéve mondjuk a totális atomháborút, amelyet sehogy sem lehetne
jóvátenni a jövőben. Ha egyáltalán akarnánk.
Természetesen igaza van. Ha tönkretesszük az éghajlatot, akkor azt már
soha többé nem tudjuk rendbe hozni, és a jövő generációi lassan már
semmit sem tudnak rendbe hozni, bárhogy szeretnék is.
És Gretának igaza van, rossz dolgokért harcolunk. Jobban mondva, jó
dolgokért harcolunk, de amíg életvitelünkkel ellene dolgozunk a mindennél
fontosabb kérdéseknek, fennáll a veszélye, hogy végül is teljesen
fölöslegesen harcoltunk.
Természetesen egyáltalán nem szükséges, hogy mindenki a klímaváltozás
aktivistája legyen. De egy minimális követelmény lehetne, hogy legalább
abbahagyjuk környezetünk és bolygónk aktív károsítását és az éghajlat
tökéletes tönkretételét a közösségi médiák trófeájává tegyük.
Természetesen én magam is a probléma egy jó részét képezem.
Alig három éve még én is a napsütötte Japánban készült selfie-ket tettem
fel magamról a világhálóra. „Jó reggelt Tokióból”, és lájkok tízezrei
érkeztek a telefonomra.
A hazafelé úton a repülő ablakából hosszú órákon át bámultam Szibériát
és az Északi-Jeges-tengert, míg a repülőgép motorjának monoton dala
eljátszotta a maga kis egyedi szerepét abban, hogy a tundra üvegházhatású
gázai kiszabadultak az örökfagyban szunnyadó százezer éves álmukból.
Hirtelen fájdalmat éreztem a testemben. Valamit, amit korábban utazási
láznak vagy a repüléstől való félelemnek tartottam, de ami most kezdett új,
határozottabb alakot ölteni. Itt valami nem stimmel.