HARMINCÖTÖDIK JELENET
Egy levél mindazokhoz, akiknek megadatik, hogy
hallassák a szavukat
Greta a nevem és tizenöt éves vagyok. Húgom, Beata ősszel lesz
tizenhárom. Mi nem szavazhatunk az országgyűlési választáson, pedig azok
a politikai kérdések, amelyek most napirenden vannak, egész életünkre oly
mértékben hatással lesznek, amely nem hasonlítható össze a korábbi
generációk helyzetével.
Ha megérjük a századik születésnapunkat, akkor még a következő
évszázadban is fogunk élni egy jó ideig, és tudom, hogy ez rettenetesen
furcsán hangzik. Mert ha az ember ma a jövőről beszél, akkor általában
mindössze néhány évre előre gondol. Mindaz, amit 2050 után jön, az olyan
távolinak tűnik, hogy nem is létezik a fantáziánkban. De akkor én és a
húgom – remélhetőleg – még életünk felét sem éltük le. Apai nagyapám
kilencvenhárom éves, az ő édesapja kilencvenkilenc évet élt, úgyhogy
egyáltalán nem lehetetlen, hogy hosszú életünk lesz.
2078-ban és 2080-ban fogjuk ünnepelni a hetvenötödik születésnapunkat.
Ha lesznek gyerekeink és unokáink, akkor talán majd velünk ünnepelnek.
Lehet, hogy mesélni fogunk arról, milyen volt az, amikor mi voltunk
gyerekek. Lehet, hogy mesélni fogunk Önökről is.
Lehet, hogy megkérdezik majd, hogy Önök, akiknek lehetősége volt arra,
hogy hallassák a szavukat, miért nem mondtak semmit? De az is lehet, hogy
nem így lesz. Még az is lehet, hogy valamennyien elkezdünk úgy
viselkedni, mintha abban a válságban élnénk, amelyben tulajdonképpen
valóban benne élünk.
Önök állandóan azt hangoztatják, hogy a gyermekek jelentik a jövőt, és
bármit megtennének a gyermekeikért. Nagyon reménykeltő, amikor