Az 59. irányelv szerzői, akik között volt William Odom elnöki katonai tanácsadó is, úgy
vélték, hogy a nukleáris fegyverek bevetése a szovjet hadsereg reguláris egységei ellen nem
vezetne nukleáris apokalipszishez. Odom és kollégái mégis arra figyelmeztettek, hogy a
háború elhúzódna - becslésük szerint "napokba és hetekbe" telhet, mire megtalálják az
összes olyan célpontot, amely méltó egy precíziós nukleáris csapásra.
William Odom1983-ban - egy évvel azelőtt, hogy Csernenko a Kreml élére került - az USA új Pershing
II nukleáris rakétákat szállított Nyugat-Németországnak. Ez jelentősen megnövelte
annak lehetőségét, hogy az ilyen fegyverek percek alatt elérjék a Szovjetuniót.
Mi lett volna tehát, ha Csernenkónak - "egy görnyedt alak, remegő kezek, fegyelemre és
önzetlen munkára felszólító, megtörő hang, kezéből papírlapok hullanak", ahogy Gorbacsov
jellemezte - döntést kellett volna hoznia egy nukleáris ellentámadásról?
Mi van, ha az egész vezetés halott, mielőtt még esélye lett volna arra, hogy elrendeljen
egy megtorló csapást? Ki lépne kapcsolatba a távoli parancsnokságokkal és
tengeralattjárókkal?
Pontosan ez a félelem, egy lefejezett országtól, egy olyan országtól, amelytől megtagadták a
válaszadás lehetőségét, egy olyan sebezhetőségtől, amely nem hagyott teret a reagálásra,
késztette a szovjeteket arra, hogy elkezdjék mérlegelni a lehetőségeiket.
A "ha én elpusztulok, mindenkit magammal viszek" - megközelítéssel azt akarták
bebizonyítani, hogy a jövőbeni világháborúkban nem lehet és nem is szabad
győzteseket találni. Ennek az érvelésnek az volt a célja, hogy a háborút annyira
értelmetlenné tegye, hogy az lehetetlenné váljon.