- Megbolondultál? Te barátkoznál azokkal a kétszékesekkel, azokkal az
állhatatlanokkal? - Hát, majd azt szabjuk feltételül, hogy be kell szerezniük egy új díványt a két
székükhöz. - És nem egy akármilyen díványt, hanem a megfelelő díványt.
- Ha a barátaink akarnak lenni, nem szabad félniük a színektől, és ügyelniük kell rá,
hogy a szőnyegtől kezdjenek építkezni. - Azt mondani sem kell – jelentette ki Anne éles hangon.
Ám jó sok hét eltelt, mire egy biccentésnyinél több időt tudtunk szakítani
Jenkinsékre. Grace McClelland üres óráinak nagy részét a házunkban töltötte.
Majdnem minden reggel, amikor én elmentem dolgozni, egy halom lakáskultúrával
foglalkozó magazin alatt roskadozva támolygott be a házunkba, ragaszkodott hozzá,
hogy Anne végignézze vele őket, és együtt próbálják megtalálni az ideális megoldást
a házunkhoz.
- Borzasztó gazdagok lehetnek – mondta Anne egyik este vacsora közben.
- Nem hinném – ellenkeztem. – Georgenak egy kis bőrdíszműüzlete van,
amelyben szinte soha nem látni senkit. - Hát akkor minden egyes centet a házra költhetnek.
- Azt el tudom képzelni. De miből gondolod, hogy gazdagok?
- Ahogy az a nő beszél, az ember azt gondolná, hogy a pénz nem számít! A szeme
se rebben, úgy beszél olyan plafontól padlóig érő drapériákról, amelyekből tíz dollárba
kerül egy méter, azt mondja, a konyha berendezése nem kerülhet többe, mint koszos
ezerötszáz dollár... a terméskőből rakott kandallót leszámítva, természetesen. - Ugyan mit ér egy konyha terméskőből rakott kandalló nélkül?
- És körkanapé nélkül!
- Nem tudnád valahogy lerázni, Anne? Annyira kimerít. Nem tudod egyszerűen
megmondani neki, hogy sok a dolgod, és ne jöjjön át hozzád? - Nincs szívem elküldeni, olyan kedves és barátságos és magányos – mondta Anne
tehetetlenül. – Meg aztán nem is lehet beszélni vele. Nem hallja, amit mondok.
Egyszerűen annyira tele van zsúfolva a feje tervrajzokkal, szövetekkel, bútorokkal,
tapétákkal és festékekkel. - Tereld másra a szót!
- Tereld el a Mississippit! Beszélj neki politikáról, és ő máris a Fehér Ház
átalakításáról fog beszélni; beszélj neki kutyákról, és ő a kutyaházakról beszél.
Csörgött a telefonunk, én vettem fel. Grace McClellan volt az.- Igen, Grace?
- Te az irodabútor-bizniszben dolgozol, igaz?
- Igen.
- Előfordul, hogy eladjátok a régi irattartó szekrényeiteket?
- Igen, Grace. Nem szívesen bár, de néha meg kell tennem.
- Az enyém lehet az egyik?
Gondolkodtam egy percet. Volt egy régi roncs, amit épp el akartam vinni a
szeméttelepre. Megmondtam neki.