kialakult az a jószomszédi szokás köztünk, hogy havonta egyszer vagy kétszer
megittunk pár pohárkával együtt.
Kedveltem George-ot, aki barátságos és beszédes lett, miután látta, hogy nem
fogjuk heccelni a feleségét a lakberendezési mániája miatt, mint ahogy mindenki más
tette a környéken. Imádta Grace-t, és csak olyankor vette félvállról a szenvedélyét,
mint például az első találkozásunk alkalmával is tette, ha nem ismerte azokat az
embereket, akik előtt Grace produkálta magát. Barátok között semmi olyat nem tett,
amivel letörte volna a lelkesedését, és véletlenül sem gúnyolta ki az álmodozását.
Anne úgy viselte Grace egyvágányú beszélgetéseinek terhét, mint valami
keresztényi szolgálatot, tapintatosan és türelmesen hallgatva. George-dzsal mi oda se
figyeltünk, és elég kellemesen töltöttük az időt, mindenféléről beszélgetve, a
lakberendezést kivéve.
E beszélgetések során lassanként kiderült, hogy George évek óta szorult
helyzetben van anyagilag, és sehogy sem jönnek egyenesbe a dolgai. Az a „majd
egyszer", amit Grace öt éve tervezget, mondta George, mintha mindig egy hónappal
odébb suhanna, ahogy egy-egy új lakberendezési magazin megjelenik az újságosnál.
Akkor hát, döntöttem el magamban, nem Grace miatt, hanem ezért iszik többet a
kelleténél.
És a kartotékszekrények egyre jobban megteltek, a McClellan-ház pedig egyre
roskadtabb lett. De Grace lelkesedése, hogy milyen lesz majd egyszer a házuk, soha
nem lohadt. Sőt még szárnyalóbb lett, s nekünk újra és újra körbe kellett kísérnünk a
házban, hogy meghallgassuk, milyen is lesz, ha majd elkészül.
S aztán egy meglehetősen szomorú, valamint egy borzasztóan kellemes dolog
történt McClellanékkal. A szomorú dolog az volt, hogy Grace ágynak esett valami
vírusfertőzéssel, és két hónapig kórházban tartották. A kellemes pedig az, hogy
George elég sok pénzt örökölt egy olyan rokonától, akivel soha még csak nem is
találkozott.
Amíg Grace a kórházban volt, George gyakran vacsorázott velünk; és azon a napon,
amikor megkapta az örökségét, szűkszavúságának maradéka is eltűnt.
Meglepetésünkre most ő kezdett szenvedélyesen beszélni a lakberendezésről, és
semmi más nem érdekelte.
- Na, most már te is totál flúgos lettél – nevetett Anne.
- Én flúgos? A nyavalyát! Csak van pénzem! Meg fogom lepni Grace-t! Mire
hazajön, pontosan olyan lesz a ház, amilyennek akarja. - Pontosan, George?
- Ponnntosan!
Anne és én készséggel ajánlkoztunk, hogy segítünk neki. Végignéztük Grace
kartotékait, és részletes útmutatásokat találtunk minden egyes helyiséghez, egészen
a könyvtámaszokig és a szappantartókig menően. Kemény munka volt minden egyes
részletet megtalálni, de George fáradhatatlan volt, mint ahogy Anne is, és a pénz nem
jelentett akadályt.
Csak az idő számított, a pénz nem. Villanyszerelők, burkolók, kőművesek és ácsok
dolgoztak éjt nappallá téve a beígért sürgősségi felárért, Anne pedig ellenszolgáltatás
nélkül az áruházakat nyaggatta, hogy siessenek a háznyi bútor leszállításával, amit
megrendelt.
Két nappal azelőtt, hogy Grace hazajött a kórházból, az örökség elfogyott, és a ház
káprázatosan festett. George kétségkívül a legboldogabb és legbüszkébb ember volt a