leszel ahhoz, hogy szavazhass.” Utána csak ennél keményebb dolgokat mondott.
A fiú nem lett pipa ettől. Csak zavarba jött, és még egy kis dorombolással válaszolt.
Aki bepipult, az a kapitány volt. Olyan vörösre gyúlt az arca, mint a paradicsomlé.
Felállt, és vitatkozni kezdett, és egész jól csinálta, pedig a felesége egész idő alatt
rángatta a rézgombos kabátját. Próbálta leállítani, hogy ne csapjon olyan nagy lármát,
de a kapitány szerette a lármát
Úgy lett vége a gyűlésnek, hogy gyakorlatilag mindenki kínosan érezte magát, én
pedig odamentem Hay Boydenhez, hogy beszéljek vele valamiről, aminek semmi köze
nem volt se a Kennedykhez, se Goldwaterhez. Egy zuhanykabinról volt szó, amit én
adtam el neki. Ragaszkodott hozzá, hogy ő maga építi be, megspórolva ezzel kábé hét
és fél dollárt. Csak épp szivárgott, és emiatt leomlott a plafon az étkezőjében, és Hay
azt állította, hogy nem a beépítéssel volt baj, hanem magával a zuhanykabinnal.
Hayben maradt még egy adag indulat a fiúval folytatott vitából, úgyhogy rajtam
töltötte ki a mérgét. Válaszul csak megmondtam neki, hogy mi az igazság, és azzal ott
is hagytam, mire Rumfoord kapitány megragadta és megrázta a kezem. Azt hitte, a
fiát és Barry Goldwatert védtem meg.
- Mivel foglalkozik? – kérdezte.
Megmondtam neki, s pillanatokon belül megrendelésem volt egy Hyannis Port-i
négyszintes ház összes külső ablakszárnyára.
A hajóskapitány villának nevezte azt a régi nagy házat.- Maga a Haditengerészetnél szolgál? – kérdeztem tőle.
- Nem – felelte. – Az apám viszont haditengerészeti miniszter volt William Howard
Taft alatt. Az a teljes nevem: William Howard Taft Rumfoord kapitány. - A Parti Őrségnél van? – kérdeztem.
- Úgy érti, a Kennedy Magánflottánál?
- Micsoda?
- Manapság inkább úgy kellene nevezni a Parti Őrséget – felelte. – Úgy néz ki, az
az egyetlen feladatuk, hogy a Kennedykre vigyázzanak, miközben azok mögött a
bűzládák mögött vízisíelnek. - Szóval nem a Parti Őrségnél szolgál? – szögeztem le. El nem tudtam képzelni, mi
van még. - A Hyannis Port-i Jachtklubban voltam kapitány 1946-ban – felelte.
Nem mosolygott, és én sem, és a felesége sem, akit Clarice-nek hívtak. De Clarice
ajkát halk sóhaj hagyta el, amely úgy hangzott, mint egy tehervonat füttye
messze-messze, egy esős reggelen.
Akkor nem tudtam, mi bántotta őt, de Clarice azért sóhajtott, mert a kapitánynak
nem volt semmilyen néven nevezhető állása 1946 óta. Azóta főállásban szidalmazta
épp azt az illetőt, aki az Egyesült Államok elnöke volt, beleértve Eisenhowert is.
Különösen Eisenhowert.*
Úgyhogy június végén lementem Hyannis Portba a teherautómmal, hogy