megmérjem a kapitány ablakait. Az Irving Avenue-n volt a behajtója. Mint ahogy a
Kennedyké is. És Kennedy elnök meg én épp ugyanazon a napon mentünk Cape
Codra.
A Hyannis Portba vezető úton három falun át tartott a dugó. A köztársaság minden
államából voltak rendszámtáblák. Nagyjából óránkénti hat kilométeres sebességgel
mozgott a kocsisor. Több gyalogos kirándulócsoport is megelőzött. Négyszer felforrt a
hűtővizem.
Igencsak sajnáltam magam, hisz én csak egy közönséges állampolgár vagyok, és
bele kellett keverednem egy ilyen dugába. De aztán felismertem az előttem haladó
kocsiban ülő férfit. Adlai Stevenson volt. Ő sem haladt gyorsabban, mint én, és neki is
felforrt a hűtővize.
Egyszer olyan hosszú ideig álltunk, hogy mindketten – Mr. Stevenson és én – ki-
szálltunk a kocsinkból, és mászkáltunk egy kicsit. Megragadtam az alkalmat, hogy
megkérdezzem tőle, hogy mennek az Egyesült Államok ügyei. Azt mondta, épp olyan
jól mennek, ahogy azt várni lehet. Ezzel persze nem mondott többet, mint amit
anélkül is tudtam.
Amikor végre Hyannis Portba értem, láttam, hogy az Irving Avenue-t lezárta a
rendőrség és a titkosszolgálat. Adlai Stevensont beengedték, de engem nem. A
rendőrség visszaparancsolt a turisták sorába, akiket eltereltek egy másik utcába,
egysaroknyira az Irving Avenue-tól.
Aztán már csak azt vettem észre, hogy Hyannisban vagyok, és az Elnöki Autó
Fogadó , az Első Családi Gofri Sütöde , a PT-109 Koktélbár és egy Új Határ nevű
minigolfpálya mellett gurulok el éppen.
Bementem a gofrisütödébe, és felhívtam Rumfoordékat, hogy megtudjam, hogyan
tud egy hétköznapi nyílászáró-kereskedő bejutni az Irving Avenue-ra anélkül, hogy
ólomzáporban lelné halálát. A komornyikkal beszéltem. Leírta a rendszámomat, és
megkérdezte, milyen magas vagyok, milyen:színű a szemem és a többi. Megmondja a
titkosszolgálatiaknak, biztosított, és legközelebb már be fognak engedni.
Késő délután volt, kihagytam az ebédet, ezért úgy döntöttem, megeszem egy
gofrit. Az összes gofrifajtát a Kennedykről meg a barátaikról és rokonaikról nevezték
el. Az epres-tejszínhabos volt a Jackie. Az, amelyikre egy gombóc fagyit tettek, a
Caroline. Még Arthur Schlesinger, Jr. nevű gofrijuk is volt.
Én egy Teddy t kértem – meg egy csésze Joe - t.Amikor újból próbálkoztam, beengedtek, és a pakisztáni védelmi miniszter mögött
mentem végig az Irving Avenue-n. Kettőnket leszámítva olyan üres volt az utca, mint
a Szahara közepe.
Az elnöki oldalon semmi látnivaló nem akadt, eltekintve egy új, körülbelül két és fél
méter magas és hatvan méter hosszú hántolt cédrusfa kerítéstől és egy kaputól. A
Rumfoord-villa a kapuval szemben állt az utca másik oldalán. Ez volt a legnagyobb ház
a faluban, és az egyik legöregebb. Stukkódíszes, tornyokkal, erkélyekkel és körkörös
verandával.
Egy első emeleti erkélyen Barry Goldwater nagy portréja díszelgett.
Biciklilámpákkal a szembogarában. A két szem mereven a Kennedy-kapura bámult.
Reflektorok vették körül, úgyhogy éjszaka nyilván meg volt világítva. És a reflektorok
fel voltak szerelve ellenzőkkel.