Az az ember, aki ablaktáblákat árul, soha nem lehet egészen biztos benne, hogy
milyen társadalmi osztályhoz tartozik, különösen akkor, ha ő maga szereli be azokat:
az ablaktáblákat. Így aztán fel voltam készülve rá, hogy láthatatlanul végezzem a
dolgomat, szépen lemérjem az ablakokat, anélkül, hogy bárkit zavarnék vele. De a
kapitány úgy üdvözölt, mint egy fontos vendéget. Koktélozni hívott, meginvitált
vacsorára, és kérte, hogy töltsem ott az éjszakát. Majd másnap elkezdhetek mérni,
mondta.
Úgyhogy nekiálltunk Martinit iszogatni a verandán. Csak épp nem a legkellemesebb
részén ültünk le, amely a Jachtklubra és a kikötőre nézett, hanem azon az oldalon,
ahonnan a sok szegény turistát láthattuk, akiket eltereltek Hyannis felé. A kapitány
szeretett arról a sok szegény bolondról beszélni.
- Nézze meg őket! – mondta. – Csillogást akartak, és most rájönnek, hogy nem
kapják meg. Ezek tényleg arra számítottak, hogy meghívják őket focizni Eunice-szal,
Frank Sinatrával meg az egészségügyi és népjóléti miniszterrel. A csillogásra adták le
a voksukat, és nézze meg őket most! Még csak a Kennedyk kéményét se nézhetik meg
a fák fölött. Az összes csillogás, amit ettől a kormánytól kapnak, egy Caroline nevű
méregdrága gofri.
Egy helikopter húzott el fölöttünk, nagyon alacsonyan, és leszállt valahol a
Kennedyk kerítésén belül. Clarice azt találgatta, vajon ki ülhetett benne. - Hatodik János pápa – mondta a kapitány.
A komornyik, akit Johnnak hívtak, ekkor jelent meg egy nagy tállal Azt hittem,
mogyoró vagy pattogatott kukorica van benne, de kiderült, hogy
Goldwater-jelvények. A kapitány megkérte Johnt, hogy vigye ki a tálat az utcára, és
osztogassa a jelvényeket az autókban ülő embereknek. Sokan elfogadták.
Csalódottak voltak. Sőt mérgesek.
Néhány nyolcvan kilométeres túrázó, akik ténylegesen több mint száz kilométert
tettek meg Bostonból idáig, megkérdezte, lefekhet-e egy kicsit Rumfoordék pázsitján.
Ők is harapós kedvükben voltak. Úgy gondolták, az elnöknek vagy legalábbis a
főügyésznek az lenne a dolga, hogy megköszönje, amiért idáig elgyalogoltak. A
kapitány azt mondta, nemcsak lefekhetnek, hanem limonádét is ad nekik, ha felteszik
a Goldwater-jelvényt. Boldogan megtették.
- Kapitány – szólítottam meg – , hol van a kedves fia, az, aki beszédet mondott
nekünk New Hampshire-ben? - Az az egy van, aki beszédet mondott maguknak – felelte.
- Jól megmondta a magáét.
- Naná, apja fia.
Clarice újból azt a távoli tehervonatsóhajt hallatta. - Elment úszni a fiú, épp mielőtt maga megjött – tájékoztatott a kapitány. – Most
már bármikor hazaérhet, hacsak le nem fejezte az ír maffia egyik vízisíelő tagja.
Átmentünk a veranda víz felőli oldalára, hátha megpillantjuk az ifjú Robert Taft
Rumfoordot, amint úszik. Kint volt a vízen a Parti Őrség egy kutterja, amely
elhessegette a motorcsónakos turistákat a Kennedyk partszakaszától. Meg egy
turistahajó is ringatózott a vízen, teli emberekkel, akik felénk meresztették a
szemüket. Az idegenvezetőnek nagyon erős hangosbeszélője volt, és gyakorlatilag
minden szavát hallottuk.
- Az a fehér hajó ott a Honey Fitz , az elnök privát jachtja – mondta. – Mellette van
a Marlin, amelyik az elnök apjáé, Joseph C. Kennedye, aki nagykövet volt az angol