- Apám? – kérdezte Robert.
- Azt mondtam – felelte a kapitány – , hogy talán úgy lesz a legjobb.
A kapitány feleségére, Clarice-re pillantottam. Minden ránc eltűnt az arcáról. Ő is
fiatalnak és gyönyörűnek látszott. Isten tudja, hány éve, most volt először tökéletesen
nyugodt.
Azt is mondtam, hogy szomorú volt a vacsora. A szomorú része az volt, hogy
mennyire üressé és csendessé vált utána a kapitány.
A szerelmespár elment egy holdfényes vitorlázásra. A kapitány, a felesége és én
brandyt ittunk a verandán, a víz felőli oldalon. Lement a nap. A turisták áradata
megritkult. A túrázók, akik délután a gyepre kéredzkedtek, még mindig ott voltak
mindannyian, mélyen aludtak, egy fiút kivéve, aki gitározott. Lassan játszott. Néha
mintha egy perc is eltelt volna két pengetés között.
Kijött John, a komornyik, és megkérdezte a kapitánytól, felkapcsolja-e már
Goldwater szenátor reflektorait.
- Azt hiszem, ma éjszakára azt kihagyjuk, John – felelte a kapitány.
- Igenis, uram – mondta a komornyik.
- Még mindig ő az én emberem, John – tette hozzá a kapitány. – Senki ne értsen
félre. Csak azt gondolom, jobb lesz, ha ma éjszakára hagyjuk pihenni. - Igenis, uram – ismételte John, és elment.
Sötét volt a verandán, úgyhogy nem láttam valami jól a kapitány arcát. A sötétség,
a brandy és a lassú gitárszó hatására elkezdte elmondani magáról az igazat, anélkül
hogy ez túl fájdalmas lett volna számára. - Hadd pihenjen egy kicsit Arizona szenátora – mondta. – Mindenki tudja, hogy
kicsoda ő. A kérdés az: Én ki vagyok? - Egy szeretetre méltó ember – válaszolta Clarice a sötétben.
- Így, hogy ki vannak kapcsolva Goldwater reflektorai, és a fiam eljegyzett egy
Kennedy-lányt, mi más vagyok, mint az, aminek az az alak a sétahajón mondott:
olyan ember, aki csak üldögél a tornácán, issza a Martinikat, és közben dől hozzá a lé. - Te egy intelligens, elragadó, művelt férfi vagy, és még egészen fiatal is – mondta
Clarice. - Valami munkát kell találnom.
- Mindketten sokkal boldogabbak leszünk így – folytatta Clarice. – Én mindenképp
szeretni foglak. De most már elmondhatom neked, drágám: szörnyen nehéz egy nő
számára, hogy csodáljon egy olyan embert, aki valójában nem csinál semmit.
Két autó jött ki a Kennedyk felhajtójáról, elvakítva minket reflektoraikkal.
Közvetlenül a Rumfoord-villa előtt álltak meg. Bárki volt is bennük, úgy tűnt, hogy
alaposan szemügyre veszi a házat.
A kapitány a verandának arra az oldalára ment, hogy kiderítse, mi történik ott. És
egyszer csak meghallottam az Egyesült Államok elnökének hangját az elöl álló
kocsiból.
- Rumfoord kapitány – szólította meg az elnök – , megkérdezhetem, mi történt a
Goldwater-plakátjával? - Semmi, elnök úr – felelte a kapitány tiszteletteljesen.
- Akkor miért nincs ma este kivilágítva?– kérdezte az elnök.