A hontalan
(D. P.)
Az emberi élet nyolcvanegy kis szikráját őrizték egy katolikus apácák által
létrehozott árvaházban, amely azelőtt a vadőr háza volt egy Rajnára néző nagy
birtokon. A Karlswald nevű német faluban volt, az amerikai megszállási övezetben. Ha
nem tartják ott azokat a gyerekeket, ha nem adnak nekik meleg hajlékot, ételt és
ruhát, már amit össze tudtak kéregetni számukra, akkor talán levándoroltak volna a
föld széléről, keresve a szüleiket, akik rég felhagytak az ő keresésükkel.
Minden délután, ha enyhe idő volt, az apácák sétálni vitték a gyerekeket, kettes
sorban átmentek az erdőn a faluba, és vissza, hogy friss levegőt szívjanak. A falusi
ács, egy öregember, aki valamilyen szerszámmal a kezében elgondolkodva
megmegpihent két mozdulat között, mindig kijött a műhelyéből, hogy nézze a
hajladozó, csacsogó, vidám, rongyos menetet, és a naplopókkal együtt, akiket
odavonzott a műhelye, eltűnődjön, vajon melyik gyereknek milyen nemzetiségűek
voltak a szülei.
- Nézzétek azt a kis francia lányt! – mondta egyik délután. – Nézzétek a szeme
csillogását! - Azt nézzétek meg, azt a kis lengyelt, aki úgy lóbálja a karját! A lengyelek
szeretnek masírozni – szólt egy fiatal szerelő. - Lengyelt? Hol látsz te köztük lengyelt?– kérdezte az ács.
- Az ott, az a vékony, komoly képű, ott elöl ni – felelte a másik.
- Áááááá! Túl magas hozzá, hogy lengyel legyen – mondta az ács. – És melyik
lengyelnek van ilyen lenszőke haja? Német az.
A szerelő megvonta a vállát.- Most már mindegyikük német, hát nem mindegy? – kérdezte. – Ki tudná
bebizonyítani, hogy kik voltak a szüleik? Ha harcoltál volna Lengyelországban, tudnád,
hogy ez egy nagyon is gyakori típus. - Nézd... azt nézd, aki most jön! – mondta az ács széles mosollyal. – Bármennyire
szeretsz vitatkozni, ezen most nem fogsz. Ez egy igazi amerikai fiú! – Odaszólt a
gyereknek: – Hé, Joe, mikor nyered vissza a világbajnoki címet? - Joe! – szólt oda neki a szerelő is. – Hogy van máma a mi Barna Bombázónk?
A menet legvégén egy magányos, kék szemű, színes bőrű hatéves fiú megfordult,
és kedves fesztelenséggel rámosolygott azokra, akik mindennap mondtak neki
valamit. Udvariasan bólintott, motyogva köszönt németül, az egyetlen nyelven, amit
ismert.
A neve, melyet találomra választottak neki az apácák, Karl Heinz volt. De a név,
amit az ács adott neki, rajta ragadt – az egyetlen színes bőrű férfi neve volt, aki
valaha is mély benyomást tett a falubeliekre, a volt nehézsúlyú világbajnok Joe
Louisé.
- Joe! – kiáltotta neki az ács. – Csak vidáman! Hadd lássuk azokat a csillogó
hófehér fogakat, Joe!