Joe félszegen engedelmeskedett.
Az ács hátba vágta a szerelőt.- És ez is német, az egyszer szent! Lehet, hogy csak így lehet nehézsúlyú
világbajnokunk még egyszer.
Joe befordult a sarkon, gyorsan továbbterelte az apáca, aki a sort zárta. A fiú és ő
sok időt töltöttek együtt, mivel Joe, akárhova tették is a sorban, végül mindig
leghátulra sodródott.
- Joe – mondta kedvesen az apáca – , olyan egy álmodozó vagy. Tinálatok
mindenki ilyen álmodozó? - Bocsánat, nővér – válaszolta Joe. – Elgondolkoztam.
- Álmodoztál.
- Tessék mondani, én tényleg egy amerikai katona fia vagyok?
- Ki mondta ezt neked?
- Peter. Peter azt mondta, az anyám német volt, az apám meg amerikai katona, aki
elment. Peter azt mondta, az anyám itthagyott maguknál, aztán ő is elment. – Nem
volt szomorúság a hangjában... csak zavarodottság.
Peter volt a legidősebb fiú az árvaházban, egy tizennégy éves, megkeseredett öreg-
ember, egy német fiú, aki emlékezett a szüleire, a testvéreire, az otthonára és a
háborúra, meg mindenféle olyan ételekre, amilyeneket Joe elképzelni sem tudott.
Peter emberfelettinek tűnt Joe szemében, olyan valakinek, aki sokszor járt már a
mennyországban és a pokolban is, és mindig visszajött, és pontosan tudta, hogy miért
vannak ott, ahol vannak, hogy kerültek oda, és hol máshol lehetnének.
- Nem kell izgulnod miatta, Joe – mondta az apáca. – Senki sem tudja, ki volt az
anyád és az apád. De biztosan nagyon jó emberek voltak, mert annyira jó gyerek
vagy. - Kik azok az amerikaik? – kérdezte Joe.
- Az amerikaiak olyan emberek, akik egy másik országból valók.
- Itt vannak valahol közel?
- Vannak itt közel is, de az otthonuk messze, nagyon messze van: egy nagy vízen
túl. - Mint a folyó?
- Az sokkal nagyobb víz, Joe. Több víz, mint amennyit valaha láttál. Nem is látod a
túlsó végét. Felszállhatsz egy hajóra, és mehetsz vele sok-sok napon át, és még akkor
sem érsz a másik végére. Mutatok neked egy térképet valamikor. De ne is törődj
Peterrel, Joe! Mindenféléket kitalál. Igazából semmit se tud rólad. Na futás, érd utol a
többieket!
Joe megszaporázta a lépteit, és utolérte a sor végét, ahol aztán néhány percig
céltudatosan és éberen masírozott. De aztán megint andalogni kezdett, és
kísértetszerű szavakat kergetett a kicsi
fejében...katona...német...amerikai...tinálatok...bajnoki cím...Barna Bombázó...több víz,
mint amennyit valaha láttál.
- Nővér – kérdezte Joe – , az amerikaiak olyanok, mint én? Barnák?
- Van köztük barna meg nem barna is.
- Sokan vannak olyanok, mint én?