könyvekhez, felszereléshez nyilván nem is nyúltak hónapok óta. Amikor beléptem, a
professzor az íróasztal mögött szunyókált. Korábbi tevékenységére csak három
teletömött hamutartó, egy olló s a reggeli újság címoldalából kivágott papírdarabok
utaltak. Rágyújtott, keze enyhén remegett.
- Maga az a növendék, akit hozzám osztottak be a szakdolgozat ügyében?
- Igen, uram – feleltem. Aggodalmam pillanatok alatt a kétségbeesésig
fokozódott. - Odaát szolgált? – kérdezte.
- Igen, uram.
- Nem maradt kő kövön, igaz? – A homlokát ráncolta: – Élvezte a világháborút?
- Nem, uram.
- Gondolja, lesz még egy?
- Úgy néz ki, uram.
- Mit lehetne csinálni?
Vállat vontam. - Reménytelen az egész.
Áthatóan figyelt. - Mit tud a nemzetközi jogról, az ENSZ-ről meg ilyesmi?
- Csak amennyit az újságok írnak.
- Én se tudok többet. – Felsóhajtott. Elővett egy albumot, teli újságkivágatok-
kal. – Sosem érdekelt a nemzetközi politika. Most meg úgy tanulmányozom, mint
azelőtt a patkányaimat a labirintusban. Mindenki csak annyit mond: reménytelen az
egész. - Csoda híján... – kezdtem.
- Hisz a varázslatban? – vágott a szavamba. Két kockát halászott elő a mellény-
zsebéből. – Megpróbálok ketteseket dobni – közölte. Három kettest dobott egymás
után. – Egy a negyvenhétezerhez, hogy sikerül. Íme, bemutattam magának egy
csodát. – Egy pillanatra felderült az arca, azután véget vetett a megbeszélésnek. Azt
mondta, hogy órája van, ami már tíz perce elkezdődött.
Nem volt neki sürgős, hogy beavasson a bizalmába, és a kockatrükkről sem
mondott többet. Gondoltam, cinkelt kockák, el is feledkeztem róluk. Azt a feladatot
adta, hogy figyeljem a hím patkányokat, amint elektromos árammal feltöltött
fémlapok között igyekeznek élelemhez jutni, meg a nőstény patkányokat. Ezt a
kísérletet mindenki legnagyobb megelégedésére már az 1930-as években elvégezték.
Mintha bizony nem lett volna elég bajom a tökéletesen céltalan feladattal, a professzor
további fölösleges kérdésekkel gyötört. Az egyik kedvence ez volt: „Gondolja, hogy
mindenképp atombombát kellett Hirosimára dobnunk?” A másik pedig ez: „Gondolja,
hogy minden új tudományos ismeret hasznára van az emberiségnek?”
Mégsem éreztem sokáig, hogy elnyomna.- Hagyjon már nyugtot azoknak a szerencsétlen állatoknak – szólt egy reggel, alig
egyhavi közös munka után. – Szeretném, ha érdekesebb kérdésben segítene nekem.
Abban, hogy épeszű vagyok-e.
Visszaraktam a patkányokat a ketrecekbe. - Egyszerű feladat lesz – mondta nyugodtan. – Figyelje azt a tintatartót az