asztalomon. Ha nem lát semmi különöset, csak jelentse, s én szép csendesen,
hozzátehetném, hogy megkönnyebbüléssel, besétálok a legközelebbi zárt osztályra.
Bizonytalanul bólintottam.
Bezárta a labor ajtaját, és lehúzta a redőnyt. Egy pillanatig félhomályban álltunk.- Tudom, hogy különösnek látszom – mondta. – Félek magamtól, azért vagyok
különös. - Szerintem ön talán kissé bogaras, de erősen kétlem, hogy...
Közbevágott. - Szédült, mint egy kerge birka. Mondja csak ezt, ha azzal a tintatartóval nem
történik semmi. – Felgyújtotta a lámpát. Szeme összeszűkült. - Hogy fogalma legyen, mennyire vagyok bolond, elárulom, mi jár a fejemben,
amikor pedig aludnom kellene. Azt gondolom, hogy én válthatom meg a világot. Azt
gondolom, hogy minden nemzetet valódi nemzetté tehetnék, a háborúkat pedig
szépen eltörölhetném. Azt gondolom, hogy utakat vághatnék a dzsungeleken
keresztül, öntözhetném a sivatagot, hipp-hopp, gátakat emelnék. - Igen, uram.
- Figyelje a tintatartót.
Kötelességtudóan és riadtan figyeltem. Úgy tűnt, hogy magasrezgésű zúgás
hallatszik a tintatartóból. Azután szörnyen rázkódni kezdett, majd végigugrándozott
az asztal tetején, kétszer is nagy csikordulással befordulva. Végül megállt, megint
zúgott egyet, vörösen felizzott, és kékeszöld villanás kíséretében szilánkokra robbant
szét.
Gondolom, égnek állhatott a hajam. A professzor kedvesen nevetett.- Mágnes? – Csak ennyit sikerült nagy sokára kinyögnöm.
- Adná az ég, hogy mágnes lenne – mormogta a professzor.
Ekkor adta elő az egészet a dynamopszichicizmusról. Annyit értett belőle, hogy
ilyen erő létezik, megmagyarázni azonban nem tudta. - Én vagyok az, egyedül én. És ez rettenetes – tette aztán hozzá.
- Szerintem pedig gyönyörű volt és döbbenetes – kiáltottam.
- Ha csak ennyi volna a tudományom, hogy táncra perdítem a tintatartókat,
betegre szórakoznám vele magam. – Vigasztalhatatlannak látszott. – Csakhogy,
fiam, én nem vagyok játékszer. Ha akarja, végigviszem a környéken, megmutatom,
mire gondolok. – Elporlasztott sziklákról, széthasított tölgyfákról, lakatlan épületek
lerombolásáról beszélt, az egyetemtől majdnem nyolcvan kilométernyi
körzetben. – És közben itt ültem, épp csak gondolkodtam. Még az agyamat is alig
kellett megerőltetnem.
Idegesen vakarta a fejét.- Még soha nem mertem teljes erőmből koncentrálni, mert félek attól, amit
okozhatnék vele. Már ott tartok, hogy egyetlen szeszélyes ötletem felér egy
bombával. – Elkeseredett szünet következett. – Egészen a legutóbbi időkig úgy
hittem, leghelyesebb, ha titokban tartom a dolgot, mert félek, hogy visszaélnek vele.
Mostanra viszont rájöttem, hogy ehhez éppúgy nincs jogom, mint ahogy senki sem
tarthat magánál atombombát.
Beleturkált egy papírkupacba.- Ebben minden mondanivalóm megtalálható, úgy gondolom. – S a kezembe
nyomott egy levéltervezetet, amely a külügyminiszternek szólt.