Az akció kezdete előtt kilencven perccel rádión jelentették, hogy a megfigyelőhajók
biztonságos távolságba értek, a bombázók felszálltak. A virginiai nézőközönség rang
szerinti sorrendben szorongott a padon, sokat dohányzott, keveset beszélt.
Barnhouse professzor a szobájában tartózkodott. Barker tábornok úgy sürgött-forgott
a házban, mint egy szorgos háziasszony, amikor karácsonyi vacsorát készít húsz
személyre.
Az akció előtt tíz perccel megjelent a tábornok, maga előtt terelgetve a professzort.
Barnhouse kényelmes ruhát viselt, papucsot, szürke flanelnadrágot, kék pulóvert,
alatta kihajtott nyakú fehér inget. Ők ketten ültek a kanapéra. A tábornok mereven ült
és izzadt. A professzor vidám volt. Sorra megbámulta a képernyőket, azután hátradőlt
és rágyújtott.
- Bombázók észlelve – rikkantotta a vizigót megfigyelő.
- Rakéták a levegőben – vakkantotta Új-Mexikóból a rádiós.
Mindnyájan azonnal a kandallópárkányon levő villanyórára néztünk, csak a
professzor szemlélte félig mosolyogva a képernyőket. A tábornok síri hangon
számlálni kezdte a másodperceket. - Öt... Négy... Három... Kettő... Egy... Koncentrálni!
Barnhouse professzor becsukta a szemét, összeszorította a száját, és
megmasszírozta a homlokát. Egy percen át nem is csinált mást. A televíziós képek
összezavarodtak, a rádióhullámokat elfojtotta a Barnhouse-sugárzás. A professzor
felsóhajtott, kinyitotta a szemét, és magabiztosan mosolygott. - Valóban mindent beleadott? – kérdezte kétkedve a tábornok.
- Ami belefért – felelte Barnhouse.
A televízión a képek helyrerázódtak, a rádióból a megfigyelők döbbent hangzavara
hallatszott. A vizigót égbolton füstcsíkokat húztak a lángolva-vijjogva lezuhanó
bombázók. Ugyanakkor, magasan a rakéták számára kijelölt cél fölött, fehér
felhőcskék jelentek meg, és enyhe moraj is beszűrődött.
Barker tábornok boldogan ingatta a fejét. - A keservit! – rikácsolta. – Nahát, uraim! A keservit! A keservit!
- Nézzék! – kiáltotta egy mellettem ülő tábornok. – A flotta... semmi baja sem
történt! - Mintha az ágyúcsövek lekonyultak volna – mondta Mr. Cuthrell.
Felpattantunk a padról, és a képernyők köré gyülekeztünk, hogy jobban szemügyre
vegyük a rombolást. A hajóágyúk legörbültek, csőszájukkal a fedélzeten pihentek. A
virginiai támaszponton olyan örömujjongásban törtünk ki, hogy nem is hallottuk a
rádiójelentéseket. Annyira megfeledkeztünk magunkról, hogy a professzorral nem is
törődtünk, amikor két rövid Barnhouse-hullám hatására hirtelen elnémultunk. A
rádiók meg se nyikkantak többé.
Nyugtalanul néztünk körül. A professzor eltűnt. Egy elkínzott tekintetű őr rontott
be, és azt ordította, hogy a professzor megszökött. Fegyverével a kapuk felé
hadonászott, amelyek tárva-nyitva álltak, összecsavarodva, bénán. Messze-messze
egy száguldó állami gépkocsi túljutott egy dombon, és eltűnt a völgyben a szemünk
elől. A levegőt fullasztó füst töltötte be. A környék minden gépkocsija lángokban állt.
Üldözésre gondolni sem lehetett.
- Mi a frász ütött a professzorba? – bömbölte a tábornok.
Mr. Cuthrell, aki kirohant a tornácra, most lassan visszatámolygott a szobába.